A huszonkettes csapdája
Rendszeres sétáim során aránylag jól megismertem a pozsonyhidegkúti lakótelepet. Annyit bolyongok a környék hegyein-völgyein, hogy már-már taxizhatnék is errefelé. De azért legszívesebben mégiscsak a régi megszokott szakaszon bóklászom, mivel ez az oldal a legdombosabb, és ha már lófrálok, legyen benne egy kis „hegymászás” és „lejtmenet” is.
Azt hittem, ezt a részt jobban ismerem, mint a tenyeremet, de július közepe táján arra a kérdésre, melyik a Bilík utca 22-es számú lakóháza, nem tudtam felelni. Ez az utca ugyanis nem is utca, hanem olyan, mintha egy falu lenne alvégekkel, felvégekkel, hosszú utcákkal, egyetlen házas utcákkal, zsákutcákkal. A házszámok csak a szép sorban álló épületek esetében következnek egymás utáni rendben, az össze-vissza felbukkanó épületek számozása felettébb rejtélyes. Meg aztán van itt bilingvális gimnázium, idegen nyelvű alapiskola, óvoda, szabadidő-központ… Ezek fura módon illeszkednek be a látképbe, mintha utólag építették volna őket – beékelve a lakóházak közé. A környező utcák is megtréfálják az idegeneket, mert néhol benyúlnak „Bilíkországba”, teljesen logikátlanul felszabdalva ennek az utcaképét.
Egy lány (vagy fiatalasszony) szólított meg a nyári kánikula egyik alkonyán, hogy már talán egy órája keresi a 22-es számú lakóházat, lassan besötétedik, és még mindig nem találja. Megkérdeztem, toronyházról, vagy úgynevezett kínai falról beszélünk-e, de ezt nem tudta. Gondoltam, hogy ha a velünk szemben álló iskola a 24-est viseli, akkor talán az a nem messze meredező toronyház lesz a keresett objektum. A lány erre már kétségbeesve mondta, hogy azt a területet mind bejárta, és ott más házszámokat talált. Sajnáltam, de nem tudtam segíteni. Szóltam, jöjjön velem, majd csak rátalálunk. De ő inkább a dombon emelkedő házak felé ment, mivel oda még nem jutott el, én pedig lefelé indultam tovább. És láss csodát! Az általam tippelt toronyház volt a 22-es!
A bejáratnál egy fiatalember szobrozott, kezében egy kicsi ajándéktasak, a fejét minduntalan jobbra és balra forgatta, a két irányból érkező járdát pásztázva. Megszólítottam: Kedves uram, netán egy hölgyet vár? Döbbenten pillantott rám, de azért igyekezett udvariasan szólni: Hát ön az? – kérdezte erőltetett mosollyal. Jaj, dehogy! – feleltem, és nagyon kellett igyekeznem, hogy szerencsétlen ábrázatát látva ne törjön ki belőlem a nevetés.
– Egy fiatal lány keresi nekikeseredve a 22-es lakóházat. A bőbeszédű úrtól megtudtam, hogy egy ismerkedőoldalon „találkoztak” az interneten, és ma estére randevút beszéltek meg. Szóltam, hogy legalább annyit elárulhatott volna a leányzónak, hogy toronyházat keressen, már az is egy támpont. De hát hol van, nemrég már errefelé jött, ahogy a telefonban mondta. És abban a minutumban megszólalt a telefonja. Jó, akkor kérem, maradjon ott, ismerem azt a vendéglőt, máris ott vagyok. És az ifjú futásnak eredt.
A love story számomra itt véget is ért volna. Na de mi történt a múlt hétvégén? Megismétlődött ugyanez a jelenet, annyi különbséggel, hogy más lány kereste a 22-est. De ő már tudta, hogy a toronyházakat kell célba vennie. Én is a segítségére voltam, hiszen már ismertem azt a bizonyos lakóházat. Odavezettem hát, ismerősként üdvözöltem a várakozó férfit (megint kikerekedett a szeme, amikor meglátott), majd odébbálltam, és magamban azt mondtam: hát, ez a huszonkettes csapdája.
Most ugyan nem kimondottan Joseph Heller A 22-es csapdája című regényéről beszélek (azt már elég régen olvastam, és a randioldal kalandos fejleményei után kedvet kaptam, hogy újra elolvassam), mert erre az esetre más jelentősége van a regény szállóigévé vált címének, de maga a csapda itt is megjelenik: két hónap leforgása alatt két lányt kaptam rajta, amint hevesen keresik ugyanazt a házat, ugyanazt a férfit. És ki tudja, hány lány váltotta (és esetleg váltja még) egymást Pozsonyhidegkút eme szegletében?
Lányok, csapda! Vigyázzatok!
