A hazaszeretettel nem lehet üzletelni
Aki szereti hazáját, az 2019-ben is ugyanúgy fogja szeretni, mint mondjuk, a Kádár korszakban tette. Mert a haza nemcsak nem eladó, hanem az iránta való vonzódás független a mindenkori hatalomtól és határtalan a szó szoros értelmében. Az egy olyan felülmúlhatatlan érzés, amit a magyar nyelv, a magyar szó, a magyar kultúra és a magyarság története táplál.
Ki a magyar? – kérdezte Illyés Gyula 1939-ben. „Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog.“ Csak így egyszerűen, sallagmentesen, és hozzátette, hogy „Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.“
Mi köze a külhoni magyarnak a magyar hazához? – kérdezte Gyurcsány 2004 decemberében. Aztán ugyanez a kérdés különböző formában, de ugyanazzal az irántunk érzett ellenszenvvel megfogalmazódott benne többször is az elmúlt évben. Pedig mi ugyanúgy szerettük hazánkat, amikor ő volt Magyarország kormányfője, és Horn Gyula miniszterelnöksége alatt is ugyanúgy éreztünk, pedig velünk, határon túli magyarokkal riogatták az anyaország lakosságát. De a mi hazaszeretetünk akkor sem ingott meg, kitartottunk, mert tudtuk, hogy nem a haza tagadott meg minket, hanem a hatalom akkori bitorlói, és idejük véges.
Jelenleg az így gondolkodó erők már szánalmassá zsugorodott ellenzékben vannak a magyar politikában. Erőlködnek, erőszakoskodnak, és az egyik kedvenc kormányellenes kártyájuk az, hogy feleslegesen, az anyaországiak kárára túltámogat minket a magyar kormány: az óvodáinkat, iskoláinkat, egyházainkat, sportpályáinkat, vállalkozóinkat. Egy frászt!
Csak azt kapjuk, amit megérdemlünk magyarságunkért, hazaszeretetünkért, kitartásunkért! Antall József kimondta, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke, Orbánék megteremtették annak törvényes hátterét, hogy mind a 15 millióan magyar állampolgársághoz jussunk. Észrevettek minket, számítanak velünk, szülőföldünket visszacsatolni az anyaországhoz ugyan nem tudják, de a magyar haza részeként kezelik az ott élő magyarokat.
A sunyi magyarországi ellenzék pedig retteg tőlünk, és Brüsszelbe kapaszkodva inkább védené tőlünk kerítésekkel, ellentörvényekkel az államhatárokat, mint a migránsoktól. Mert ők szándékuk szerint állítólag formálhatók, integrálhatók, a külhoni magyarokat pedig ebből a szempontból elveszetteknek vélik, mivel Orbán megvásárolt bennünket papírokkal, támogatásokkal, önbecsüléssel.
A Felvidéken sajnos van foganatja és hirdetője is ennek a szírén magyarországi ellenzéki hangnak. Teszi ezt elkötelezetten a vegyespárt és annak médiumszócsöve, az egyetlen magyar nyelvű felvidéki napilap.
Összecsendül a két pohár, amikor Bugár azt állítja, hogy „minimum egy olyan rendszert épít itt ki (lásd Orbán és a Fidesz – a szerző megjegyzése), amellyel a jövőben beavatkozhat a választásokba, pénzt osztogat óvodákra, a kisvállalkozóknak, és folytathatnánk, s természetesen mindezt az MKP tartja a kezében“.
Az Új Szó elvhűen csatlakozik a Most-Híd elnökéhez, őt visszhangozza az Orbán karácsonyi osztogatása című írás is (Új Szó, 2018.december 28.), amelyben a magyar kormány a Felvidékre irányuló óvodafejlesztési és sportcélú támogatását ironikusan felesleges „osztogatásnak” vél, mindegy hergelve a magyarországi ellenzéki oldal közvéleményét.
De minket nem tévesztenek meg ezek a szirénhangok, hiszen tudjuk nagyon jól, hogy a haza szeretetével nem lehet alkudozni, nem tudják eladni nekünk, nem is tudjuk megvásárolni tőlük, az vagy van, vagy nincs! A Felvidéken ezen a két említett helyen most hiánycikk.
