A hatalom nem enged
Azok nyertek, akik arra fogadtak, hogy Boris Kollár plágiumbotránya nem rengeti meg a koalíciót, az ügy egy kis ajtócsapkodással, némi izmozással, meg néhány csípősebb beszólással le is tudható. Azok meg veszítettek, akik elhitték, hogy február 29-én valami merőben más kezdődött, ahol a felelősségvállalás, a következetesség és a számonkérés, a maguk fellengzősségével együtt is, még jelentenek valamit, és nem csak egy jól eladható marketinges innováció. A csalás bagatellizálható, mert szent az érdek, a koalíció egyben tartása mindenekelőtt!
Egyébként meg semmi új a nap alatt, mindenki hozta a formáját. Kollár előbb körbezsarolta a koalíciót, és a végén még egy parlamenti színjátékot is megrendezett. Matovič hárított, s azon dohogott, hogy a házelnök ügye helyett mással is foglalkozhattak volna (mi tagadás, a gazdasági válság ránk szakad), Sulík viszont nem hagyta ki a ziccert, és reszelte is rendesen az ország család-apukáját.
A nagy színjáték legeredetibb alakítása azonban Šeligáé volt, aki csaholó üzemmódban támadta Kollárt, majd amikor szavazásra került a sor, elkullogott, mert az ól melegét azért ő sem adná fel. Igor Matovičnak lett igaza, amikor előzetesen azt mondta, az SaS és a Za ľudí képviselői „be fogják húzni a farkukat”. S ez a meglehetősen cinikus megjegyzés sokat elárul a koalíción belüli viszonyokról. A kormányfő nyugodt lehet, partnerei ugyan néha nem férnek a bőrükbe, de a hatalmat nem engednék el. Így a koalíció első komolyabb válságán – már ha ez az volt – túl is tette magát.
Sokan valószínűsítették, hogy a plágiumügynél komolyabb belső feszültséget okoz majd a járási elöljárók kiválasztása, amit az OĽaNO meglehetősen „saját rézsiában” játszott le, s hallani is, hogy a kisebbek elégedetlenek, ám a nyílt színi csörte ezúttal elmaradt. Azért tegyük hozzá, sajátos volt ez a kiválasztási rendszer. Mert hogy a nép se legyen kirekesztve a nagy demokráciából, mindenki választhatott: egyből egyet. A kiválasztottat! Meg elmondhatta, ha baja van vele. Lassan megszokjuk, hogy a nem hagyományos, mondhatni, furcsa megoldások idejét éljük.
Magyarként nézve azonban van ennek az ügynek egy teljesen más aspektusa. Előzetesen a legnagyobb kormánypárt jelezte, hogy a nagyobb magyar járásokban magyar elöljárókat neveznek ki, sokan azt is hitték, hogy MKP-sokat. A kiválasztottak névsorát nézve az eredmény nulla. Ez is csak ígéret volt, az ugyanis nem magyar, aki már látott magyar embert, és tud magyarul köszönni.
Miénk a tanulság: a hatalom nem enged, nincs nagyvonalúság, pozíciókat nem adnak fel, nem adnak át, mert a hatalmi érdekeket nem barátsággal mérik. S ez intő jel a magyar politikum számára. Balgaság lenne jó szándékra, remélt nagylelkűségre, csupán személyes kapcsolatra építeni politikánkat a többségi, a kormányzati hatalom viszonyrendszerében. Politikai képviseletünknek erősnek, egységesnek kell lennie, s akkor megkerülhetetlen lesz, nem lesz félreállítható, megvezethető. Ezt kellene tudatosítania a tisztújítás előtt álló MKP-nak is.
Mindenestre, az MKP ellenségei jól is szórakozhatnak azon, ami most zajlik. Az elnökválasztás már castinghoz hasonlít, annyi a jelölt, mint a pelyva, s pár nappal a kongresszus előtt még csak nem is sejthető a választás végkimenetele. A sokadalmon túl azonban nagyobb gond, hogy miközben folyik a ki kivel és kivel nem jegyében a taktikázgatás, kevés szó esik a lényegről: a politikai célokról, a megvalósíthatóság eszközeiről. Arról, ki hogyan képzeli a szétforgácsoltságból egységet teremteni, milyen menetrendet szabna, hol látja az érdekérvényesítés lehetőségeit.
Platformpolitika vagy egységes formáció, társbérletben egy többségi párttal, vagy esélyt adva az autonóm etnikai politizálásnak, felvállalva a szlovákok felé az érzékenyebb, rázósabb témákat is, vagy a pragmatikus politikát preferálva – ezek a kérdések várják a válaszukat.
Tapasztalat és elszántság kellene az elkövetkező egy évhez, hogy sikerre lehessen vinni az új politika megteremtését. Utóbbiból nincsenek is híján a jelöltek, tapasztalata azonban csak Bárdos Gyulának, Berényi Józsefnek és Őry Péternek van. A hét jelöltből akárki lesz is az új elnök, nem lesz könnyű helyzetben. Csapatot kell építenie, szakpolitikusokból álló hátországot. Erős kézzel kell vezetnie, nehéz döntéseket is meg kell hoznia, miközben az elfogadottságát, népszerűségét is meg kell teremtenie, s mindehhez olyan hiteles programot kell összevarrnia, amelyet az emberek is a magukénak éreznek. És ami a legfontosabb: az egységesülés érdekében össze kell rántania a többi formációt is, az összes törpepártot, kivétel nélkül. Nem lesz egyszerű!
Most még zavaros a helyzet, átláthatatlanok a háttéralkuk, szétfutnak a szándékok, túl nagy szerepe van az indulatoknak, a jelzőknek. Így csak remélhetjük, hogy jelöltek és küldöttek egyaránt tudatosítják a felelősségüket, a józan mérlegelés fontosságát, azt, hogy Farnadon nem posztokról, hanem a teljes magyar közösség jövőjéről döntenek.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/29. számában)
