A fogyasztás őrülete és az álszenteskedők
Olvasom a hírt: soha korábban nem látott mértékben ugrott meg a kiskereskedelmi forgalom az advent heteiben. Mondhatnánk, lapozzunk: semmi meglepő nincs ebben, hiszen a fogyasztói társadalomban az ünnep is átlényegül, motorjává válik a kereskedelem felpörgésének, végső soron a gazdasági növekedésnek.
Sokszor halljuk, a nagy rohanásban elveszik az ünnep lényege: egyre kevesebb szó esik a szeretetről, annál több a karácsonyfa alá kerülő ajándékokról. A fogyasztói társadalom persze megérdemli a görbe tükröt, de lássuk be, a karácsony előtti vásárlási láz öncélú bírálata nem több értelmiségi fanyalgásnál. Hipokritává írástudó létére akkor válik az ember, ha idealizmusa gyökértelenné teszi saját korában, azaz szilárd identitás híján, alkotó energiáit öncélú kritikára pazarolja.
A fogyasztói társadalom, az anyagi javak adásvétele és birtoklása nem eleve ördögtől való. A lelki kiüresedést az eltévesztett arányok okozzák.
A fogyasztói társadalom átlagpolgára nem a minőséget, hanem a mennyiséget keresi. Nem érzékeli a teljesítményt az ellenérték mögött. Csak az árat látja: sorban áll mondvacsinált akcióknak felülve, előnytelen fogyasztói hiteleket vesz fel – Mammon bűvöletében, de a pénz valódi szerepéről vajmi keveset tudva.
Az álszenteskedők még csak nem is túloznak, az adventi hétvégék tülekedő, lökdösődő átlagvásárlója tulajdonképpen konzumidióta.
A fogyasztói társadalmat öncélúan bíráló értelmiségi fanyalgó akkor leplezi le magát, amikor világossá teszi, hogy ő maga sem becsüli az ellenérték mögötti teljesítményt.
Teszem azt például, a digitális forradalom vívmányaként éli meg a világhálós tartalmak szabad letöltését, fittyet hányva a szerzői jogokra.
A fogyasztói társadalom bírálata szükségképpen morális alapról lehetséges.
Éppen a moralitást váltotta aprópénzre a fogyasztásba, a jólétbe feledkező társadalom.
Az előző példánál maradva, aki a lopást relativizálja, legyen bármilyen hangos kritikusa a szerinte konzumidiótákat tenyésztő, a kereskedelmi média által megalapozott manipulációknak, maga is hozzájárul a közerkölcs rombolásához, a társadalmi értékvesztéshez.
Nincs szükség hipokritákra ahhoz, hogy a fogyasztói társadalomban is megőrizze egyéniségét az anyagi függetlenségét munkával megteremtő, szellemi értékeiben is gyarapodó polgár.
Való igaz, világunkban túl sok a parvenü polgár, ők a fenn az ernyő, nincsen kas mondást a posztmodern világban is életben tartó pénzes prolik.
A globális kapitalizmus semmivel sem rombolja jobban a közerkölcs tartópilléreit, mint más történelmi korok.
Az antik Róma cirkuszt és kenyeret adott a lumpenproletároknak, az igénytelenségbe süllyedt városi tömegeknek.
A régi század emberellenes rendszerei nemcsak arctalan tömeggé degradálták a társadalmat alkotó polgárokat, hanem Orwell negatív utópiáját már-már életre keltve, a gondolatok helyes irányát is megszabták.
Tagadhatatlan persze, hogy az általános értékvesztés súlyos problémája napjainknak. Az értékek aprópénzre váltását megsínylették közösségeink. Szilárd, erkölcsileg megalapozott identitás híján meggyengült a családokat egybeforrasztó megtartó erő.
Talán legnagyobb gondunk, hogy napjainkban a hit gyakran torzul önhittséggé, de nem társul önbizalommal.
A fogyasztói társadalom autonóm személyiségű polgára ezért az önbizalomra szorul rá leginkább. Ebben a széljárta Közép-Európában is megtanulhatnánk végre az anyagi és szellemi gyarapodás egymást kísérő receptjét!
