A fény reménye

Tízévesen is méltósággal viselt kényszer. Meg mosoly mögé bújtatott fájdalom. Az apró örömök azonban csodákra képesek. Felszabadítanak és hitet adnak, a minden jó lesz illúzióját. Itt amúgy sincsenek hangos miértek, a sorjázó kérdések bent maradnak, legbelül, nagyon mélyen, a kicsiben, a szülőkben egyaránt.

Ami a kívülálló számára önfeláldozásnak tűnik, számukra az csak összetartás, az önzetlen szeretet diktátuma. Sorsukat viselik, hétköznapinak hazudva azt.

Mintha a gyötrelem is természetes lenne. De hogyan is lehetne megmagyarázni a magyarázhatatlant… Ahol nincs idő a haragra, ott nincs erő az önvádra sem. Mert az erő már a küzdelemre készül. A hittel megvívott harcra, amely esélyt adhat a jobbulásnak. És már nincs az az akadály, amit le ne győznének. Mert hiszik, sok akaratból minden megteremthető, márpedig önzetlen segítségből és adakozó jóságból nincs hiány. Értük szól az ima, nekik száll a dal. És a gyógyulás reménye legyőz minden aggodalmat és félelmet, ez ragyogja be az adventi várakozást és a születés ünnepét. Az újjászületés reménye.

Amikor a sors szűken mér, nehéz vidámságot színlelni.

És ők mégsem búslakodnak, mint egy siserahad, hangosak, cserfesek, nem vesznek tudomást a szegénység színéről, az őket körülölelő szürkeségről. Talán még hiszik is, hogy ez az élet rendje. A sötét, zsebkendőnyi, zsúfolt szobát is megszokták már. Nem tiltakoznak, hogy nekik a ruhákból is csak a levetett jut, új cipőt sem látott még a lábuk. Itt a használt, az ósdi is tud mérhetetlen örömöt szerezni.

Ez a nincs világa, ahol mindennap a keveset kell sokká varázsolni, ahol az újnak nincs jelentése, a fény is csak pislákol.

És a nincstelenség árnyékában a jó szóból is kevesebb jut, de könnyen gerjed a férfiharag. A pajkosságnak nem kegyelmez, ha a rossz kedv úgy kívánja, hangosan csattan a szigor, hogy a sírásnak is helye legyen. Könnyek mögül dacosabb a nézés. Aztán valahogy mindig csak minden megnyugszik, az anyai kéz simítása csodákat tesz, a féltő ölelésben a békétlenség lassan nyugalommá simul, a szeretet kerekedik felül.

Advent csöndje és békéje őket is megtalálja.

A várakozás nem volt hiába, a cipősdobozokba zárt szeretet megérkezett, játék, édesség, ruha is előkerül a hálára nem váró, jóságból és segítő szándékból született csomagokból. És most már ők is tudják, nincsenek egyedül, a karácsony fényei mindenhová eljutnak, és magukkal hozzák az örömöt, a boldogságot. Meg a lehet jobb reményét.

Mert ez az ünnep – szeretetet adni és szeretetet kapni.

Önzetlenül, alázattal és feltétlen odaadással. És nem csak a mellettünk állóknak, de az ismeretlen rászorulóknak is. Ilyenkor egy hosszú pillanatra megáll a világ, hogy kicsi és nagy egyaránt megélhesse a karácsony misztériumát, a csodát: a szeretet hatalmát.

És ez a legtöbb. Ez a mindenható. A teremtő erő.

Ami megtart, és előre visz. Ami reményt ad minden helyzetben, hogy harcainkban nem vagyunk egyedül, és örömünk mások öröme is. Hogy minden nehézség leküzdhető, még jóra is fordítható. És ha kellő elszántsággal teszünk érte, boldogabb, igazabb lehet körülöttünk a világunk. Ez a hitünk vezéreljen az új esztendőben is! 

Megjelent a Magyar7 2019/51-52. számában.