2025. május 1., 15:01

A felvonulók kérték...

Micsoda elsejék voltak régebben! Április elsején bolondultunk, május elsején felvonultunk, június elsején gyereknapoztunk, július elsejétől szünidőztünk! Mind között május elseje volt a legizgalmasabb! Ez volt a munka ünnepe,  a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt ünnepnap, a legtöbb országban hivatalos állami szabadnap még ma is.

Május 1. felvonulás
Fotó: Fortepan / Gábor László

A fiatalabbaknak azonban halvány gőzük sincs, hogy miért nem kell iskolába menni vagy felvonulni ezen a napon, pedig régen mekkora ünnep volt! És miről maradtak le! Csak úgy foszlányokban álljon elő egy-két régi május elsejei sziporka:

Elemistaként a suliban kézimunka órákon már februártól kezdtük gyártani a békegalambokat, integetőket, amelyekre piros krepp papírból szalagokat tűztünk. Aztán, ha esett az eső a felvonulás napján, a krepp papír színt engedett, ezektől lettünk mi is tetőtől talpig vörösök, nem a tribünről elhangzott beszédektől. Ha a szél is fújt, az esernyők összekeveredtek a békegalambokkal és együtt repültek az ég felé, ahol már vártak rájuk az akkori hivatalos szellemóriások – Lenin, Marx és Engels, akiknek a zászlórudakon csüngő ijesztő óriásképeitől minden felvonuló rettegett, mert a szél gyakran beléjük kapott, szinte együtt emelkedtek fel a magasba. Az ünneplés után persze vissza kellett szolgáltatni a május elsejei szélviharban és esőben megtépázott táblaképeket. Az igazi, elkötelezett kommunisták az első sorokban büszkén cipelték őket, kitüntetésnek tartották, az iskolában inkább büntetésnek éreztük az előző vétkeinkért: a felvonulás végén a többiek már javában ehették a felfuvalkodott műbőrös virslit és szafaládét, ami az első harapásra, villa szúrásra szétfakadt, és a beleszorult zsíros zaft a mustárral együtt a fehér ingekre lövellt. Itt ért véget egyesek számára a sátoros népünnepély. A többiek már javában söröztek vagy kofoláztak a felvonulás után nyitó sörsátrakban, a marxisták cipelhették vissza az iskolába a szellemóriásokat. Nem voltak mázlisták...A kisgyerekek a virsli után a vurstliban mókáztak, a nagyobbak a sátraknál lébecoltak, a felnőttek söröztek is ugyanott. És hajnaltól szólt a zene! Eleinte ébresztőnek csak a falurádión keresztül, később már a tereken és a parkokban is húzták az indulókat a fúvósok, vonósok.

Kétnapos volt az ünnep! Május 1. előestéjén volt egy lampionos felvonulás is az iskoláknak, egy másik útvonalon kellett megközelíteni a főteret. Gyerek fejjel ez elég bulisnak tűnt, mert sötétedés után is kint lehettünk szülői felügyelet nélkül. Meg a sötétben a sok kis fénylő lampion látványa is izgalmas volt. A színes lampionok belsejébe fémből hajlítható, rögzített kis gyertyatartók voltak elrejtve. Ezekbe vékony gyertyák voltak elhelyezve, amelyeket vezényszóra kellett meggyújtani közvetlenül az indulás előtt. Menetelés közben a ragasztóval rögzített gyertyatartócskák a hőre meglazultak, a gyertyák eldőltek, a papír lampionok kigyulladtak, néha a sorban előttünk haladó lányok hosszú hajába is belekaptak a lángok, többen megpörkölődtek. Nekem a tűzijátékon egyszer egy pernye hullott a szemembe, az sem volt fájdalommentes. A főtérre érve jött az est fénypontja, a tűzijáték, melyet a hazánkban ideiglenesen sokáig állomásozó szovjet katonák szolgáltattak.

Másnap kötelezően spontán össznépi felvonulás, várakozás az indulásra két óráig legalább, közben kávéspohárban kávés rum a tanároknak, állandóan felbomló és kiegyenesített diáksorok, idegeskedés, hogy elég volt-e az egy hónapos menetgyakorlat, nem lesz-e számonkérés a lelkesedés és önfeledtség hiánya miatt. Többórás várakozás után 5 perces levonulás a felvonuláson...

Közben olyanokat kiabáltuk egyszerre, hogy „örök időkre a Szovjetunióval” és „éljen május elseje, dolgozó nép ünnepe, hurrá, hurrá, hurrá”, „éljen a csehszlovák-szovjet barátság”! Önfeldten, minél hangosabban, mert ha nem volt elég hangos és spontán a tribünnek, másnap raportra hívták az igazgatót. A felvonulás végén egykönnyen nem szabadulhattunk meg a szellemóriásoktól, vissza kellett vinni a hatalmas táblákat az iskolába. Nekem egyszer egy Engels jutott! Úgy gondoltam kedvetlenül, hogy sorrendben csak a harmadik nagyember az enyém, épphogy dobogós, a szerencséseknek bezzeg Marx vagy Lenin jutott!

Ha időben hazaértünk, még elcsíphettük a magyar televízióban az Önök kérték különkiadását, a Felvonulók kérték című műsort.

Megosztás
Címkék