A felvonulók kérték...
Micsoda elsejék voltak régebben! Április elsején bolondultunk, május elsején felvonultunk, június elsején gyereknapoztunk, július elsejétől szünidőztünk! Mind között május elseje volt a legizgalmasabb! Ez volt a munka ünnepe, a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt ünnepnap, a legtöbb országban hivatalos állami szabadnap még ma is.
A fiatalabbaknak azonban halvány gőzük sincs, hogy miért nem kell iskolába menni vagy felvonulni ezen a napon, pedig régen mekkora ünnep volt! És miről maradtak le! Csak úgy foszlányokban álljon elő egy-két régi május elsejei sziporka:
Kétnapos volt az ünnep! Május 1. előestéjén volt egy lampionos felvonulás is az iskoláknak, egy másik útvonalon kellett megközelíteni a főteret. Gyerek fejjel ez elég bulisnak tűnt, mert sötétedés után is kint lehettünk szülői felügyelet nélkül. Meg a sötétben a sok kis fénylő lampion látványa is izgalmas volt. A színes lampionok belsejébe fémből hajlítható, rögzített kis gyertyatartók voltak elrejtve. Ezekbe vékony gyertyák voltak elhelyezve, amelyeket vezényszóra kellett meggyújtani közvetlenül az indulás előtt. Menetelés közben a ragasztóval rögzített gyertyatartócskák a hőre meglazultak, a gyertyák eldőltek, a papír lampionok kigyulladtak, néha a sorban előttünk haladó lányok hosszú hajába is belekaptak a lángok, többen megpörkölődtek. Nekem a tűzijátékon egyszer egy pernye hullott a szemembe, az sem volt fájdalommentes. A főtérre érve jött az est fénypontja, a tűzijáték, melyet a hazánkban ideiglenesen sokáig állomásozó szovjet katonák szolgáltattak.
Másnap kötelezően spontán össznépi felvonulás, várakozás az indulásra két óráig legalább, közben kávéspohárban kávés rum a tanároknak, állandóan felbomló és kiegyenesített diáksorok, idegeskedés, hogy elég volt-e az egy hónapos menetgyakorlat, nem lesz-e számonkérés a lelkesedés és önfeledtség hiánya miatt. Többórás várakozás után 5 perces levonulás a felvonuláson...
Közben olyanokat kiabáltuk egyszerre, hogy „örök időkre a Szovjetunióval” és „éljen május elseje, dolgozó nép ünnepe, hurrá, hurrá, hurrá”, „éljen a csehszlovák-szovjet barátság”! Önfeldten, minél hangosabban, mert ha nem volt elég hangos és spontán a tribünnek, másnap raportra hívták az igazgatót. A felvonulás végén egykönnyen nem szabadulhattunk meg a szellemóriásoktól, vissza kellett vinni a hatalmas táblákat az iskolába. Nekem egyszer egy Engels jutott! Úgy gondoltam kedvetlenül, hogy sorrendben csak a harmadik nagyember az enyém, épphogy dobogós, a szerencséseknek bezzeg Marx vagy Lenin jutott!
Ha időben hazaértünk, még elcsíphettük a magyar televízióban az Önök kérték különkiadását, a Felvonulók kérték című műsort.
