Kolek Zsolt

2019. január 12., 08:00

A doni katasztrófa és a kollektív emlékezet

Hetvenhat évvel ezelőtt, ezekben a fagyos januári napokban indult meg a Vörös Hadsereg támadása, amely a Don-kanyarban néhány nap alatt áttörte a hősiesen küzdő, ámde hiányosan felszerelt 2. magyar hadsereg védelmét. Az áttörés végül megsemmisítő vereségbe, majd fejvesztett menekülésbe torkollott.

A harcokban és a visszavonulás során a 2. magyar hadsereg élőerejének több mint felét elveszítette. Az eltűntek nagy része a harci cselekmények és még inkább a visszavonulás során a fagyhalál áldozata lett.

A százezer emberéletet meghaladó veszteség miatt a doni katasztrófát a magyar hadtörténelem legnagyobb vereségeként tartjuk számon.

Az 1942/43-as tél a keleti fronton döntő fordulatot hozott a második világháború menetében, a tengelyhatalmak sorsa megpecsételődött, de az öldöklő küzdelem még Európában is több mint két évig elhúzódott. Magyarország, szerencsétlen módon, további nagy áldozatokat vállalt a vesztes fél oldalán: a háború végére hadszíntérré vált az ország, amelyet előbb a németek, majd a szovjetek szálltak meg és fosztottak ki nagy alapossággal.

A világháborús szerepvállalás következményeként Magyarország hosszú évtizedekre elveszítette szuverenitását,

hiszen az 1944-es német megszállástól a szovjet csapatok 1991-es kivonulásáig, az ország területén folyamatosan külföldi, megszálló csapatok állomásoztak.

A doni katasztrófa, s egyáltalán a Magyar Honvédség küzdelmei a második világégésben, 1945-öt, a szovjet megszállást követően hosszú évtizedekre torz megvilágításba került.

Sajátos, tudathasadásos állapotot idézett elő, hogy a német megszállókat kiűző, ám az országot erőszakkal a saját érdekszférájukban tartó szovjeteket évtizedekig felszabadítókként kellett ünnepelni.

Emiatt a vesztes Magyarország a rendszerváltoztatásig nem nézhetett őszintén szembe a doni katasztrófához, a háborús vereséghez vezető okokkal. Bár maradtak fehér foltok, mára a történész szakma a lehetőségekhez képest alaposan feltárta a korszak eseménytörténetét, az ok-okozati viszonyokat, de a második világháború traumája máig kitörölhetetlenül ott maradt a nemzet kollektív emlékezetében.

 A magyar politikai osztály 1941-et követően a háborús bűnösök széles arcképcsarnokát vonultatta fel, s bár például az országot meggondolatlanul világháborúba taszító Bárdossy felelőssége nem azonos súlyú a németeket a végsőkig kiszolgáló, hazaáruló Szálasi Ferencével, nyugodtan kijelenthetjük,

a magyar politikai elit, eltérő szándékok és tettek eredőjeként, de leszerepelt és felelős az ország tragédiájáért. 

Az 1989 előtti évtizedek leegyszerűsítő logikája helyett a korszakkal szembeni őszinte szembenézés azonban megkívánja az arányosságot és a pontosságot. A doni katasztrófa idején a 2. magyar hadsereget parancsnokló Jány Gusztáv esetében sem csupán a katonai erényekhez valóban méltatlan, később visszavont napiparancsára kell gondolnunk, hanem azt is látnunk kell, hogy a tábornok a háború végén nem volt hajlandó kiszolgálni a Szálasi-rezsimet, s az őt foglyul ejtő amerikaiak által felkínált portugáliai emigráció helyett az önkéntes hazatérést választotta, a szembenézést saját felelősségével, népbírósági perével, a halálbüntetéssel.

Hetvenhat év telt el a doni katasztrófa óta, s ugyancsak több mint hét évtized választ el minket az 1944/45-ös évek borzalmaitól, de a nemzet kollektív emlékezetében máig nem kerültek helyükre a dolgok. A szovjet megszállás évtizedei alatt kényszerűen kibeszéletlen traumák a rendszerváltoztatás után tovább fekélyesedtek.

A nyilasterror és a vészkorszak, illetve az országra rátelepedő kommunista diktatúra sokak számára ma még nem pusztán történelem, vagy ha igen, akkor a magyar társadalom egy jelentős része ennek a történelemnek az élő díszlete.

 A traumákat és az abból származó félelmeket 1989-et követően bűnösen és nehezen jóvátehető módon átpolitizálták. A történelmi múlt indulati hagyatéka okolható első sorban a magyar értelmiség tragikus megosztottságáért, a kollektív nemzettudat deformálódásáért.

Egy tépelődő, önmagát önmagával szemben vádoló ország aligha fog felemelkedni.

El kellene jutnunk legalább odáig, hogy a második világégés magyar áldozatait, legyenek bár katonák vagy származásuk miatt halálba üldözött civilek, csak az emlékezetünkben, s ne politikai vádbeszédekben idézzük fel újra és újra.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Molnár Judit 2019. március 23., szombat

A karakter bukása – a józanság diadala

Nincs meglepetés, a befutók tekintetében bejött a papírforma.

Pomichal Krisztián 2019. március 23., szombat

Az igazság elviselhetetlen relativitása

Meglehet, néhány évtized múlva Venezuela-paradoxonként emlegetik majd a szemünk előtt zajló eseményeket.

Agárdy Gábor 2019. március 22., péntek

A harmadik lehetőség bája

Egy hölgy, aki alig két éve a semmiből került elő, bejutott az államfőválasztás második fordulójába. Igen, ilyen csak a mesében, meg Szlovákiában lehetséges...

Kolek Zsolt 2019. március 22., péntek

Verbunkos a magyar iskolákért

Az anyanyelvi oktatás akkor kelendő: ha piacképes, ha versenyképes.

Pomichal Krisztián 2019. március 20., szerda

Miért nem szurkolok a szlovák válogatottnak?

Ha lebőgünk Nagyszombatban, félő, hogy egyre több itteni magyar gyerek húz majd magára Hamšík mezt Dzsudzsáké helyett. Akkor pedig megette a fene az egészet.

Száraz Dénes 2019. március 20., szerda

Előttünk álló meccseink…

Bugár most már jóval kisebb arccal fut a választók után.

Száraz Dénes 2019. március 17., vasárnap

Nem azt mondták, Béla!

Mi lesz a somorjai politikai nagyágyúval?

Száraz Dénes 2019. március 16., szombat

Tudathasadásos állapot

Mi majd megvívjuk újabb kicsinyes pártcsatánkat.

Kolek Zsolt 2019. március 15., péntek

A kutyák népe még ismeri a farkasok dalát - gondolatok március idusán

1848 forradalmi márciusának üzenete a megszerzett jogok megtartása, az értékmentés.

Molnár Judit 2019. március 13., szerda

Kampányfinis lövészárkokban

Nincs viszont a magyarok körében hitelességi gondja a kampányban alig látható František Mikloškónak. Ő aktív politikusként is azon kevesek közé tartozott, aki pontosan értette gondjainkat, nyitott volt irányunkban...

Vélemény
Molnár Judit: A karakter bukása – a józanság diadala

Nincs meglepetés, a befutók tekintetében bejött a papírforma.

Pomichal Krisztián: Az igazság elviselhetetlen relativitása

Meglehet, néhány évtized múlva Venezuela-paradoxonként emlegetik majd a szemünk előtt zajló eseményeket.

Agárdy Gábor: A harmadik lehetőség bája

Egy hölgy, aki alig két éve a semmiből került elő, bejutott az államfőválasztás második ...