A díjakat nem kapják, hanem adják
Nem az az érdekes, hogy miért éppen Klaus Iohannis román államfő kapta a Nagy Károlyról elnevezett díjat, hanem az, hogy miért neki adták 2020-ban, Trianon 100. évfordulóján. A kisebbségek és az európai sokszínűség megőrzése érdekében kifejtett munkájáért, áll az indoklásban.
Vagyis a díjat adományozók azt üzenték az erdélyi magyar közösségnek, hogy rájuk ne számítson.
Iohannis május végén vette volna át az elismerést, nagyjából akkor, amikor példátlan támadást indított a magyar közösség ellen, elszakadást, Románia felforgatását vizionálva, de a vírusjárvány közbeszólt. Hogy ezzel az otrombasággal mi volt valójában az adományozók célja, csak sejtjük, mindenesetre hihetetlen érzéketlenségről tettek tanúbizonyságot. Vagy arról a rideg, pragmatikusnak mondott, számító testtartásról, amit számtalanszor volt szerencséjük megtapasztalniuk a kontinens nemzeti kisebbségeinek.
Még a Iohannist ájultan támogató nyugati véleményformálók is csóválták a fejüket a román államfő magyarellenes kirohanása fölött, de nem mondták, hogy nem jár neki az egységes Európa ősatyjáról elnevezett díj. És nem is vették vissza.
A díjat adományozó alapítvány elnöke valahogy úgy fogalmazott, hogy megvizsgálják, mit is mondott, de korábbi döntésüket nem változtatják meg. Akkor meg minek vizsgálják? Melyik részét nem lehet érteni annak a mondatnak, hogy a román szocialisták összejátszanak az RMDSZ-szel, hogy Erdélyt a magyaroknak adják?
És vajon minek alapján fogalmazott úgy az adományozó alapítvány, hogy Iohannis vezetésével Románia lett a legeurópaibb állam Délkelet-Európában?
Ez a megfogalmazás finoman fogalmazva is minden alapot nélkülöző társadalommérnöki konstrukció, amely azonban belpolitikai hatalmi érdekeket szolgál. Például azt, hogy az elnök tavalyi választási sikere, majd az erre épülő nemzetközi elismerése a hozzá közel álló körök győzelmét is elhozza a parlamenti és a helyhatósági választásokon.
Magyarán, Iohannis elnökválasztási győzelmével Románia ráállt arra az útra, ahol most már csak meg kell tartani, hogy Bukarest a zsebünkben legyen. S ehhez jól jön egy nagy (mit nagy, a legnagyobb!) presztízsű európai díj.
Amelyet olyan kaliberű politikusok, véleményformáló személyiségek kaptak meg, mint Konrad Adenauer, Winston Churchill, Robert Schuman, Henry Kissinger, térségünkből Václav Havel, vagy az első Károly-díjas kelet-európai politikus, Horn Gyula 1990-ben a Páneurópai Piknikben játszott szerepéért.
Ünnepi beszédében azt mondta a magyar szocialista politikus, hogy Trianon revíziója nem cél, de a magyarok erkölcsi, politikai igazságot akarnak: a kisebbségi sorban élő honfitársaik végre érvényesíthessék egyéni és kollektív jogaikat.
Mekkorát változott a világ, mondhatnánk. 30 év elteltével sincsenek kollektív jogaik, cserébe kitüntetik az őket megalázó román államfőt. Történik mindez a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulóján.
Megjelent a Magyar7 hetilap 202/24. számában.
