2020. október 4., 13:20

A csend hallgatása

Általában a csend hallgatása tölti ki a napjaimat. Néha kutyaugatás, gyermekzsivaj a közeli játszótérről. Gyerekek és kutyák osztoznak a füves területen, ahol piros betűs tábla hirdeti: Kutyák sétáltatása tilos! Az ebeknek úgy száz méterrel odább van kijelölve egy hasonló nagyságú terület. Messze lenne? Vagy analfabéták a gazdik? Esetleg: időben kell kezdeni a tolerancia és a szabadság kierőszakolását?

Beszűrődő zsivaj a rádió hangja is.

Jönnek a hírek, megállíthatatlanul. Nem is hírek, hanem a történések modifikált változatai. Van időm elgondolkodni.

Elmúlt a kor, amikor még az volt a kánon, hogy a hír szent, a vélemény szabad. S hogy a kettőt szét kell választani. Ma már nincs hírlap, hírportál – talán a hírügynökséget kivéve –, minden újságíró (publicista, közíró, kommentátor) véleményformálói, megmondóemberi babérokra tör. Még az ún. elemzések nagy része is kínosan féloldalas, egyetlen véleményt sulykol, egyféleséget. A megmondómédia okosnak tartja magát, és okossá akar tenni mindenkit. A magamfajta ebből már nem kér.

Számomra a mai, politikailag korrekt a politikai cenzúra szinonimája. Ezt hívják szabadságnak?

Emlékszem, milyen felbolydulást okozott az egyetemi „tudományos kommunizmus” szemináriumon, amikor tanár urunktól megkérdeztem, Immanuel Kant filozófiáját miért nem vesszük át, miért csak annak a marxista-leninista kritikáját kell betanulnunk. A válasz ma úgy hangozna: mert az utóbbi a politikailag korrekt. (Akkor úgy hangzott: mert tudományos kommunizmus szemináriumon vagyunk.)

Csoda, ha itt, Közép-Európában, ahol még többségben vagyunk mi, korábban születettek, az egyetlen helyes eszme erőltetésétől hidegrázást kapunk, és nem akarunk engedni abból, hogy kimondjuk, ha a király meztelen?!

Még egyszer belépni ugyanabba a folyóba? A többségünk nem kér ebből. Úgy szocializálódtunk, hogy a csöndes (néha hangosabb) tűrés ellenére bennünk volt a folytonos szabadságvágy. Ki akartuk magunkat rángatni, a hajunknál fogva is a mocsárból. Ma sincs másképp. És ma már nem szavaznánk meg a csatlakozást az unióhoz. Az elszovjetesedő-bolsevizálódó Brüsszelnél többre tartjuk a szabadságot, s a kutyák dala helyett inkább a farkasokét énekeljük.

Még a jó nevű, tiszteletre méltó gondolkodók is idő- és helyhiánnyal küszködnek a médiában.

Az új kényszerek! X számú karakter, vagy legfeljebb 3 perc, mint nagyinterjú a hajnali, kora reggeli adásban, amiért a telefont felvenni sem érdemes, nem még beutazni a stúdióba. Ha a mondanivalód nem fér bele, hallgass, a mondat közepén úgyis lekevernek. Este pedig vita helyett nagymonológok, vagy igen furcsa „véleményütköztetések”, a mondom a magamét, ha nem is az a téma. Vagy: kitérek a kérdés elől, nem válaszolok rá, mert a „beállítódásom” egyből kiderülne. Amolyan süketek párbeszéde.

Kantra gondolok, arra, „Ha nem vesszük észre, hogy a vitában nem a partnerünk eszével, hanem az akaratával állunk szemben, akkor semmi esélyünk a győzelemre. Mert hiába érvelünk az ész oldaláról ott, ahol akaratokkal és beállítódásokkal (értsd: dogmákkal – a sz. megj.) van dolgunk.” Akarattal szemben akarat kell.

A modern kommunikáció a reklám és a marketing foglya. A szlogeneké.

Az ún. kereskedelmi média minden műsora is csak reklámhordozó. A politikai kommunikáció pedig tiszta beszéd helyett közhelyszótár, legtöbbször a semmitmondás, vagy az ambivalens, tetszőlegesen értelmezhető jelszavak gyűjteménye, szemfényvesztés, átverés. „Nem föld a föld. / Nem szám a szám. / Nem betű a betű. / Nem mondat a mondat.” (Pilinszky János: Költemény) Bizalomvesztés. Varázslat helyett megcsalattatás. A porond: gyűjtőtábor. Csoda, ha nem értjük egymást? 

Megjelent a Magyar7 2020/40. számában.