A cselekvés ideje
„Nem elég jóra vágyni:/a jót akarni kell!/És nem elég akarni:/de tenni, tenni kell!” Voltunk sokan, még az átkosban, akik Váci Mihály Még nem elég! című versét szavaltuk valamelyik iskolai ünnepségen. Akkor talán csak letudtuk vele a kötelezőt, a sztárköltő, az akkori rendszer barátja, kiemeltje zengeményének előadásával. Később aztán, felnőttkorba érve új értelmet nyerhettek számunkra az agyonkoptatott sorok.
Merthogy vágyakozásban jók vagyunk. Verhetetlenek. Vágyunk például arra, hogy minden településen legyen magyar iskola és óvoda. Vágyunk arra is, hogy gyermekeink a legjobban felszerelt, modern iskolákban tanulhassanak. Nem is akárkiktől, hanem válogatottan jó tanároktól. Mi több, arra is vágyunk, látván mennyi problémás kisgyermek van napjainkban, hogy különleges bánásmódot igénylő csemeténk is mindenből a legjobbat kapja az iskolában. És a múlt heti szepesófalui tragédia óta legújabb vágyunk, hogy a gyermekek és pedagógusok biztonságban legyenek második otthonukban.
Szóval, vágyakozásból jók vagyunk… De mi a helyzet a tevéssel? Elég, ha eszünkbe jut, hány magyar kisiskola zárta be kapuit az utolsó évtizedben. Gyermekhiány miatt. A felvidéki magyarság is csatlakozott az európai trendhez és a fogyatkozás útjára lépett. Azt választotta. Pedig más volt a vágya, mint amit a cudar valóság mutat. Még pár évtizeddel ezelőtt is bőségesen volt diák minden kisiskolában. Akkor még a kettő-három, sőt olykor négy gyermek volt a természetes családonként. Manapság az egy, elvétve a kettő. De egyre több fiatal nem is akar gyermeket… Akkor ne csodálkozzunk, ha lakat kerül egyre több iskolánkra.
Most kellene nagyon észnél lenni, hogy a még meglévőket valamilyen formában meg tudjuk tartani. Akár iskolaközpontokban, akár pozitív diszkriminációt alkalmazva, plusztámogatással. A minisztérium nem titkolja, hogy az optimalizálást, a középiskolákon kívül, alapfokon is meg akarja lépni. Menjünk elébe, és magunk döntsünk alapiskoláink sorsáról!
A felvidéki magyar szülő nagy vágya a jól felszerelt iskola és a remekbe szabott pedagógus. Az előbbi főleg anyagiak függvénye. Pénz kell a legmodernebb vívmányok beszerzéséhez. Azt pedig szűkösen mérik. Sokat kell pályázni, kilincselni… Előfordulhat, hogy a szülőnek is a zsebébe kell nyúlnia, hogy az iskola színvonalát emelje.
Ami pedig a kiváló pedagógusokat illeti… Nos, azok sem teremnek minden bokorban. Nem ártana már az egyetemi felvételinél valamiféle pályaalkalmassági vizsgának is alávetni a jövendő tanárokat. Vannak országok, ahol csak a legrátermettebbek, a kiválogatottak kerülhetnek a katedrára. Akik aztán hivatásuk gyakorlásáért tisztességes fizetést kapnak.
Nálunk egyelőre leginkább a fejpénz diktál, ezért aztán sokan elvégzik a pedagógiát, de nem lesz mindenkiből oktató. Akik kitartanak a pedagógiai pályán, azok meg legfeljebb csak álmodozhatnak az anyagi és társadalmi megbecsülésről.
Nem ártana, már a tanárképzőkön felkészíteni a jövendő pedagógusokat arra, hogy különböző igényű és képességű „speciális” gyermekek is bekerülnek majd az osztályokba. Nehogy meglepetésként érje őket egy-két hiperaktív, viselkedészavaros nebuló, akikhez más hozzáállás kell, mint az átlaggyerekekhez.
S ami a biztonságot illeti…? Nem lehet minden iskolához rendőrt állítani, de segíthet a kamera- vagy beléptetőrendszer, a szülők, az iskola, esetleg az illetékes hivatalok jó együttműködése.
Egy szó, mit száz, nagyon mások a vágyaink, mint a realitás. De a kettő közelebb hozható egymáshoz. Persze akarni és tenni is kell. Eljött a cselekvés ideje. Összefogással, sok munkával elérhető, hogy valóban jó legyen felvidéki magyar iskolába járni. De az időnk szűkös.
