A boldog gyermekkor ígérete…
Megrohannak az emlékek. A legszebbek. Ahogy ültem a kiságya mellett és csak néztem hosszasan, próbáltam lefényképezni az arcát, ahogy édesdeden aludt. Meg akartam őrizni ezt a pillanatot, örökre magamba szívni az utánozhatatlan babaillatot. Milyen boldogító volt az ébredés utáni nevetéssel, mi több, néha kacagással tarkított bababeszéd. Jegejték a majgajétát, folytatta pár hónappal később a Weöres versikét, amikor elakadtam… Sokszor hallotta tőlem, esti altató helyett és szépen megtanulta. Anya, én hársfán akarok játszani, vágta rá határozottan, mikor a zenetanulás került szóba.
Ide tilos a belépés, ez magányterület, jelentette ki egyszer játék közben. És nem tudom miért, de egy időben neki nem viszketett, hanem büszketett a lába. Amikor boltosdit játszottunk, vettem tőle joghurtot, kenyeret, s kikövetelte, hogy igazi pénzzel fizessek érte, mint az üzletben, még visszajárót is adott…. És magázott közben. Hölgyem, egy kis tejfölt nem szeretne venni? Egyszer misére menet azt mondta, én kocsmázni akarok, nem templomba menni. Nagyot nevettünk, hiszen ő már akkor a misét követő közös kávéházazásra gondolt.
Úgy elrepültek az évek, mint a szélvész. Ő közben felnőtt, nekem meg maradtak az emlékek. Rég elmúltak azok az idők, amikor a házi feladatra vagy az esti fogmosásra kellett figyelmeztetni.
Már nem kér engedélyt, ha valahová elmegy, csak közli. Szerencsére a tanácsomra azért még néha igényt tart, de megtanult egyedül dönteni. És még mindig szeretünk hosszasan beszélgetni. Felnőtté vált, ha nem is rögtön a 18. születésnapja betöltése után.
Mindketten sokat változtunk, de egy valami örök, mindig a gyermekem marad, és mindig félteni fogom. Ez az, amin az idő mit sem segített, ugyanolyan aggodalom fog el, ha késik, vagy valamilyen terve nem a jó irányba halad. S képes vagyok ugyanúgy nézni, mint ahogy kiskorában nézegettem… De most már inkább csak lopva, hogy ne legyen feltűnő.
Most már az elengedést próbálom tanulni. Mert csalhatatlan előjelei vannak, hogy egészen közel van. Ez az élet rendje. A fiókák kirepülnek. Saját életet kezdenek.
A szülő feladata innentől már a háttérből való segítés, ha szükséges. Legyünk kéznél, ha kell. Érezze, mi itt vagyunk. Mondjuk el véleményünket, ha kíváncsi rá. S örömmel vigyázzunk az unokákra, ha majd lesznek…
Boldog gyermekkor. Ez az, ami mindenkinek kijár. Ez az, ami ahhoz kell, hogy az emberpalánta kellő munícióval felvértezve vegye az akadályokat – kisebbeket, nagyobbakat egyaránt.
Okos emberek arra is rájöttek, az értelmi intelligenciánál százszor fontosabb az érzelmi. Önző világunkban, amikor lassan már a világ pénze sem lesz elég és a vágyak netovábbra nem a boldog család, hanem a medencés ház terepjárókkal és világkörüli utakkal, nagyon nehéz gyermeknek és fiatalnak lenni. A birtoklási vágy mindent elural, miközben szomorú gyermekek garmadája nevelődik ki. Eltűnni látszik sokuk arcáról a gyermeki önfeledtség, szertelenség. Egy óvodás nem lehet nap mint nap rosszkedvű, nem vonulhat el a sarokba… Legalábbis ez régebben már kóros tünetnek számított.
Napi pár perc kommunikáció. Ennyire futja gyermek és szülő között. Valahogy nem egymással, hanem csak egymás mellett élnek az emberek. Sok családból hiányzik a szeretetkapocs. Akkor miért csodálkozunk, ha pár évben belül komoly slamasztikába kerül a csemete? Sokan nem is ismerik saját vérüket, nem tudják, mi bántotta, mi miatt volt rossz kedve. Az örömeire sem voltak kíváncsiak.
Mikor vették ölbe, mikor vigasztalták, kapott-e bátorítást, motivációt? Adtak-e neki szárnyakat?
A gyermeknap csak egy apropó: nem elsősorban arra, hogy megvegyük gyermekünknek, amire vágyik. Sokkal inkább, hogy magunkba tekintsünk és átértékeljünk. Lehet, hogy nem vagyunk elég jó szülők, lehet, hogy hibáztunk. Változtatni kell! Sosem késő. Mert annál nagyobb kincsünk, mint a gyermekünk, gyermekeink sosem lesz. Vigyázzunk rájuk!
