A „nagy háború“ emlékezete
1914. június 28-án lángra lobbant Európa, kezdetét vette az első világháború. Különös nyáréjszaka volt. Hangos lelkesedéssel, kipirult arccal adta át magát a pusztítás iszonyatának az öreg kontinens. A több évtizedes béke, a „boldog békeidők“, elfeledtette a háború szörnyűségét.
Európa békéje a régi századfordulón egy hajszálon függött, állandósult a konfliktus, a nagyhatalmak közötti feszültség. 1914 nyarán sokak számára hangzott megváltásként az aggkorú császár és király szózata: Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam. A diplomácia képtelennek bizonyult megakadályozni a világégés kirobbanását: az addig elképzelhetetlent, a modern technika változatos eszközeinek felhasználását a gyilkolásra – a lövészárok borzalmait, az önnön civilizációjából kivetkőző Európát. A nagy hábora emlékezve adódik a kérdés, biztonságosabb lett-e a világunk az eltelt évszázad alatt?
Bő egy évszázada ilyentájt a nagyhatalmak milliós katonatömegeket mozgósítottak. A digitális archívumból letölthetők a száz évvel ezelőtt megjelent magyar lapok: hűen visszaadva a korszak felfokozott hangulatát, várakozásait, sokszor csalfa reményeit. Napjaink híreit olvasva sem ismeretlen fogalom a katonatömegek mozgósítása. Szomszédunkban, Kárpátalján néhány éve a magyar falvak asszonyai útlezárásokkal próbálták feltartóztatni szeretteik besorozását az ukrán fegyveres erők kötelékébe. Karosszékből olvasva a hír olyan távolinak tűnhetett, mint az évszázados fotók a háborús Budapestről: a lelkesedéstől izzó tüntetések, a talpalávalónak húzott Rákóczi-induló.
A harmadik évezred háborúi már a karosszékből is jól követhetők. Néhány perces késéssel olvashatjuk a kelet-ukrajnai válság vagy a szíriai polgárháború híreit. A veszteséglisták mellett a halál ezer arca köszön vissza a fotókról vagy a filmkockákról.
A fejlődés lázában élő száz év előtti világ még a hírlapok kora volt, kevésbé az akkor még nagyon is villódzó filmkockáké. A pusztítást, a tömegmészárlást el lehetett rejteni a hátország elől.
A sebesültszállító vonatok érkezése, a nélkülözés persze hamar eloltotta a lelkesedést, de a háború valódi pokláról kevés fogalmat alkothattak a hátramaradók. A média napjainkban, még a maga sokszor torz tükrén keresztül is, közel hozza az intelligens bombák robbanása nyomán keletkezett krátertölcséreket, a halál grimaszát a civil áldozatokon.
Legkésőbb Vietnam óta nyilvánvaló, a közvéleménnyel szemben nem lehet háborút vívni. A nagy háború óta eltelt évszázadban nem a diplomácia lett hatékonyabb, a nyilvánosság ereje lett erősebb. Még nem elég erős ahhoz, hogy megakadályozza a háborús konfliktusok kirobbanását, de kellő nyomatékkal bír ahhoz, hogy a háborús stratégák a karosszékben ülők erkölcsi érzékéhez igazodva vívják háborúikat. Nem kis képmutatás kell persze ahhoz, hogy a célzott pusztítást a harmadik évezred háborújában humanitárius szempontként éljük meg. A nyilvánosság visszatartó erejét azonban mégsem becsülhetjük le: elég, ha az első világégés legtöbb áldozatot követelő csatájára, a Somme-i vérfürdőre gondolunk. A sártengerbe fulladt esztelen öldöklés örök mementó.
A régi századelőn csak nagyon kevesen voltak képesek kivonni magukat a tömegek háborús hisztériájából. Ady Endre közöttük volt. A Kárpátok övezte ezeréves hazát maga alá temető háború elsodorta az ő reményeit is. A nagy háború azon a különös nyáréjszakán a korszakos viszálynak, békétlenségnek ágyazott meg. Az első világháborút lezáró békekötések centenáriumához közeledve, ideje lenne ezen a Duna-tájnyi bús villámhárítón az egymásnak okozott sérelmek helyett a közös lehetőségekkel számot venni.
