A „monopolista versenyé” a jövő?
Nekem már Bob Dylan költészetének csúcsra emelése is sok(k) volt, pedig tisztában vagyok vele, hogy mindig van lejjebb… Vagy talán mégsem? Idén az irodalom már nem részesül elismerésben. Nem azért, mert nem születtek élő alkotóktól olyan művek, melyek megérdemelnék, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek, csak éppen közbejött a #meetoo meg egy pletykás hölgy, ami elég arra, hogy a fürdővízzel együtt a gyerek is a lefolyóban kössön ki. Miért épp ne az irodalom „szívja meg”, hogy a Nobel-díj egyik ítész hölgyének –hmm, szabad még e szót leírni ezen a „göndör” bolygón? – férje állítólag idegen hölgyeket zaklatott, amikor most éppen ennek a nagy purista erkölcscsőszségnek van világhódító divatja?
Bocsátassék meg nekem, a hippivilág reneszánsza idején voltam kamasz és lettem nagylány, s bármekkora volt is a vasfüggöny, azért csak becsörgedezett ide is a nyugati „rothadás” minden gyümölcse. Hát: most már cunamiként ömlik, ennyi csak a különbség.
De klaviatúra-kényszerem nem a jó könyv siratása miatt tört rám, hanem: mert kiosztották a közgazdasági Nobel-emlékdíjat, s felrémlett előttem az illeberális liberalizmus mint szép jövő. Olvasom, a Svéd Királyi Tudományos Akadémia október 8-ai közleményében, hogy „két amerikai tudós, William D. Nordhaus és Paul M. Romer kapta meg az idei közgazdasági Nobel-emlékdíjat a világgazdaság hosszú távú fenntartható növekedésével kapcsolatos munkásságáért”. Ez már valami, villan kapásból belém – epésen: megint kitalálták az örökmozgót (tudják: a perpetuum mobile-t).
Aztán megtudom még, hogy William D. Nordhaus a Yale egyetemen tanít, s ő alkotta meg a gazdaság és a klímaváltozás közötti kölcsönhatás kvantitatív modelljét. Paul Michael Romer pedig, aki január végéig a Világbank főközgazdásza és alelnöke volt, kutatásaival megmutatta, hogy a gazdasági erők miként késztetik a vállalatokat újításokra, megvetve ezzel a fejlődés egy új modelljének, az endogén növekedés elméletének alapjait. Az indoklás szerint „elméleteik jelentősen kiszélesítették a gazdasági elemzés területét olyan modellek kidolgozásával, amelyek megmagyarázzák, a piacgazdaság, a természet és a tudás miként gyakorol kölcsönhatást egymásra, és bár nem adnak egyértelmű válaszokat, megállapításaik sokkal közelebb visznek annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy miként érthető el a tartós és fenntartható világgazdasági növekedés.
Az endogén növekedés egyik elmélete az innovációt, az új termékek és technológiák létrejöttét vizsgálja és arra a megfigyelésre épül, hogy a találmányok jellege hasonlatos a közjavakéhoz, mert egy találmányt egyszerre akár többen is használhatnak, másrészt: a találmány tulajdonosa jogi eszközökkel sohasem zárhatja ki tökéletesen a találmány használatából azokat, akik ezért nem fizettek. Erre építve dolgozta ki Romer 1990-ben az első „tökéletlen versenyre épülő dinamikus makroökonómiai modellt”.
A kutatás eredményeit nála a közbeeső javakat előállító szektor hasznosítja, aminek következtében „folyamatos horizontális termékdifferenciálódás” megy végbe, vagyis egyre többféle árucikk kerül piacra. És éppen a felhasználó szempontjainak mind jobban megfelelő termékek megjelenése az, ami növeli a gazdaság hatékonyságát. Mivel egyedül a találmány tulajdonosai képesek az új termék előállítására, a gazdaságra a „monopolista verseny” a jellemző. A minőségileg jobb termékek pedig kiszorítják a régieket, így növelik a gazdaság hatékonyságát és fenntartják a növekedést is.
Az endogén növekedési modellek lényege tehát a „monopolista gazdasági verseny”. Parasztul: nincs verseny, hanem kizárólagos – vagy majdnem kizárólagos – dominancia, monopólium van egy-egy területen. Akié az „agy”, a találmány, az újítás, azé a nyereség, a haszon, az uralja a „(világ)piacot”, s míg az emberi találékonyság ki nem húny, gerjeszti a növekedést. Nincs megállás. A globális pénzügyi és cégvilág „örökmozgója” tehát arra épül, hogy az árucikkek-technológiák folyamatosan újuljanak-változzanak, javíthatatlanok legyenek, de nélkülözhetetlenek is, mindig legyen olyan új kütyü beépítve a masinába, ami nélkül nem működik, vagy környezetbarátabb, mert akkor meg kell venni…
A bökkenő, amivel a Nobel-díjas elmélet nem foglalkozik, hogy lesz-e elegendő vevő a tartós növekedéshez. Érthető, hisz az elmélet nem nekik készült, hanem az olümposziaknak. A következtetéseik is ezt mutatják: a növekedés akkor gyorsabb, ha a monopolista erőfölény nagyobb, ha több a forrás a kutatásra-fejlesztésre és ha hatékonyabban kutatnak. (EA több forrás előteremtésében és a találékony elmék képzésében jutna főszerep az államnak.) A nagyobb erőfölény nagyobb különbségeket gerjeszt, emiatt a szegény országok növekedése lassúbb lesz, mint a gazdagoké.
Hát: így érhető el a tartós és fenntartható világgazdasági növekedés. Az sem baj, ha az illiberális liberalizmus tudja csak megvalósítani.
Örömódaként igazán megér egy Bob Dylan-nótát…
