A Bermuda háromszög ködös vizein – gondolatok iskolakezdésre

Míg a szülők fellélegeznek, végre ismét a nevelők, oktatók, óvónők veszik át a gyerek körüli terhek nagy részét, megoldódik a hová is legyek veled vagy éppen nélküled nyári gyermekelhelyezés kérdése, addig a diáksereg kicsit fanyalogva búcsúzik a szabadságtól, a mobiltelefonok korlátlan nyomkálásának lehetőségétől, vagy jobb esetben az önfeledt nyári kalandoktól, kirándulásoktól, futballpályáktól. A pedagógusnak pedig illik már kipihentnek lennie, simult idegrendszerrel, mindig megújult és töretlen lelkesedéssel várnia az iskolai csengő harcba hívó szólamát és arcán megértő, kerek mosollyal fogadni a szülői kívánságok, intések, kivételek tömkelegét, miközben az osztályokban felbolydult hadakat kell csitítani, meghallgatni, fegyelemre inteni, nevelni, tanítani, integrálni, differenciálni, fejleszteni, óvni és formálni egyszerre. (Ezt így tudatosítván elgondolkodtató miért a katonák és a rendőrök mennek nyugdíjba 25 év szolgálat után.)

Szeptember elején illik valami szépet, jót, bíztatót mondani és tanárként egyfajta átszellemült fennköltséget érezni, hogy nicsak elkezdődik az új lehetőségek, a novátori fejlődés időszaka. Ennek ellenére felvidéki magyar kisiskoláinkra valami nehéz fásultság, fájó aggodalom telepedett. A tavalyi tanítási év végén, miután elmélyült és kemény szélmalomharcot folytattunk a gyermekük érvényesülését mindenáron szorgalmazó szülőkkel a magyar intézmények választásáért, jöttek a hírek, több kisiskolát bezártak, vagy a csökkenő diáklétszám miatt jóval kevesebb állami támogatottság miatt a lehetőségeik is korlátozottabbá váltak.

Sok neves felvidéki magyar alma materében, a tornaljai gimnáziumban sem hasítja meg többé a nyári csendet a szeptemberi hívó csengőszó. Közben az elmúlt időszak folyamán egyre inkább bebizonyosodik, hogy „odafent” az oktatásügyi minisztériumban valami nagy hárítás folyik, valahogy nem jutunk semerre, semmitmondó és oktalan módosítások sora bukkan fel, amelyek károsítják az amúgyis törékeny pedagógusi motivációt, de nem szolgálják sem a diák, sem a szülő javát. A „reformtankönyvek”(amelyek tartalma semmit nem változott a régiekhez képest) iskolákkal való ellátása ismét késik, újra előkészítik az ötödikesek és kilencedikesek értelmetlen tesztelését és tanárok ezrei ássák magukat ismételten a tematikus tervek elkészítésének feleslegesen túlbonyolított rejtelmeibe.

A Bermuda háromszög ködös vizein evezünk, miközben az ősz langyos szele iskolaillatú levegőt sodor felénk. Mindenki érzi ebben a szélben, változás szükséges, új módszerek, új stratégiák kellenek gyorsan, amíg el nem sodor a vihar. A felvidéki magyar kisiskolák gárdája az átlagos feladatok és gondok felett küzd a gyerekhiánnyal is, mindenhol kétségbeesve keresik a megoldást arra, hogy a kételkedő szülők a kis községi iskola helyett ne a városit, a magyarok ne a szlovák intézményt válasszák.

A sok, kulisszák mögött húzódó gondon kívül – amiket a kívülállók soha nem érzékelnek – az anyagilag és sokszor elismerésileg is motiválatlan, de igazi hivatástudó tanárember azonban mindig, minden szeptemberben újévet ünnepelve visszaáll a katedrára. Holott a ma pedagógusának nincs könnyű dolga, fel kell ismernie, hogy a frontális, számonkérő, bemagoltató módszerek haldokolnak, fel kell fognia és magának is megtanulnia, hogy együtt kell dolgozni és élni a digitális és innovációs technológia eszközeivel és annak káros és áldásos hatásaival.

A diákokat nem ismeretek fejben tárolására, hanem információk keresésére, a manipuláció, a média és politika torzításának felismerésére és okos, logikus, objektív döntések hozására, az élet logisztikájára kell oktatni, miközben ez az állam vezetésének egyáltalán nem érdeke és akadályokkal telíti meg az amúgyis rögös pályát. Közben a tanárnak el kell hagynia a röghözkötöttség századait, mert mind a diákok mind a szülők felnövekvő és feltörekvő generációja ezt kívánja, tennie kell ezt egy olyan társadalomban, ahol pedagógusnak lenni már nem „menő” és nem jelent magas presztízst, hanem harcot a szülővel, csatát a diákkal a fennmaradásért, de közben a jövőbe vetett hitet is.

Egy évtizede minden éven reménnyel telve, kíváncsisággal és új módszerek tárházával felszerelkezve állok vissza a katedrára, bízva abban, hogy sikerül majd megértetni és felfedeztetni a diákokkal az új idők új dalait és akarnak majd játszani velem. Hiába tekintenek ránk sokszor szükséges rosszként, vagy húzogatják idegenek vagy közelebbiek a szájukat tanári létünkre tekintve, akkor is, százszor is akarok.

Akarok még kiürülni azért, hogy a diákok feltöltődjenek, mert ez a mi egyetlen jutalmunk. Közben tudom azt, hogy mindennemű Waldorf, Montessori, DaVinci vagy más hangzatos módszerek feleslegesek a nagy titok ismeretében. A nagy titkot, tanácsot egy vérbeli pedagógusgárda nagy tagja hagyta rám aznap, amikor letettem a tanári esküt. Pukkai Laci bácsi, történész-akinek a neve minden mátyusföldi történelem és kultúrakedvelő embernek ismerős – az alábbi szavakkal engedett fel a katedrára:

„Pintyőke, ez nem egy szakma, hanem egy hivatás, és amíg ezt csinálod, addig a nép rabszolgája leszel. Szeresd és tiszteld diákjaidat, és akkor ők is szeretni és tisztelni fognak téged”.

Sok kemény helyzettel, könnyebben, nehezebben és irgalmatlanul nehezen kezelhető tanulók, emberek sokaságával volt már dolgom azóta, de egy biztos, a hétfői napon újra szolgálatba állnak a gyepűőrök.

Végezzük dolgunkat kiválóan, mert bennünk égnie kell annak, amit lángra akarunk lobbantani másokban.