351 euró 88 cent
Ennyi nyugdíjat számoltak ki azoknak, akik 2030-ban érik el a nyugdíjkorhatárt. Persze, az az összeg némileg még elmozdulhat felfele vagy lefele, de a lényeg, hogy ez bizony édeskevés. Sőt egyenesen felháborító, mikor per pillanat 440 euró körüliek az átlagnyugdíjak. Micsoda „megnyugtató érzés”, hogy aki most még javában dolgozik – havonta vonják le pénze jó részét szociális biztosítás gyanánt – az annyi járulékra sem számíthat, mint szülei. Érdemes egyáltalán dolgozni?
Mert nem kell ahhoz lángésznek lenni, hogy kiszámoljuk, 11 év múlva, mit fog érni az alig 350 euró. Nagyjából arra lesz elegendő, hogy a rezsijét befizesse az ember. Ételre, gyógyszerre egyéb kiadásra nem fog telni. Mi lesz az egyedülálló vagy egyedül élő öregekkel? Merthogy a házaspárok, az élettársi kapcsolatban élők a két nyugdíjból valahogy még csak elvegetálnak. De aki egyedül marad vénségére, netán még beteg és rászoruló is lesz – amire valljuk be, ebben az őrült, idegbeteg korban nagy esélyünk van –, ebből a nyugdíjból nem fog tudni létezni.
Senki sem azért dolgozik bő négy évtizeden át, hogy élete alkonyán kenyéren és vízen tengődjön. De a prognózisok bizony ezt jelzik előre. A gazdasági elemzők szerint a mostani harmincasokra és az annál fiatalabbakra várnak még csak a rossz idők.
Nekik azt tanácsolják, hogy rögtön az első munkahelyükre való belépéskor kezdjenek el félretenni a harmadik pillérbe, vagy máshová, de spóroljanak. Állítólag már havi 20 euróval, 20 éves kortól a nyugdíjkorhatárig egész szép kis summa rakható félre. Igen ám, de egy mai fiatal felnőtt még aligha fogja fel, mi a tét, még bele sem gondol abba, hogy lesz ő még tán nyugdíjas is egyszer.
A harmincas éveikben járók pedig az otthonteremtéssel és családalapítással vannak elfoglalva, jelzálogkölcsönökkel megterhelve. Örülnek, ha kinyögik valahogy – hónapról hónapra – a költségeket. Honnan vegyenek ők elő pluszpénzt, mikor legtöbbször idősödő szüleik anyagi támogatására szorulnak?
Nézzük a negyveneseket és ötveneseket. Abban a tekintetben állnak jobban, hogy a legtöbb esetben van egyfajta egzisztenciájuk, viszont már nem attraktívak a munkaerőpiacon. Aki ebben a korban elveszíti a munkáját, az sokkal nehezebben talál újat. Olyat, ahol tűrhetően fizetnek. Mert ez a korosztály már valahol érzi – ha máshol nem, egyre inkább és gyakrabban sajgó végtagjaiban –, hogy bizony túl vannak a zeniten, most már csak mindig lejjebb lesz. Egyáltalán nem mindegy tehát mennyiért dolgoznak, mennyit vezetnek el utánuk a nyugdíjbiztosítóba. Bizony ötven felé már sokan lázas számolgatásba kezdenek, hisz valahol tudatosul, nem lesz mindegy, mennyi is lesz az a bizonyos nyugdíj.
Nyögdíjat senki sem akar. Pedig nagyon arrafelé tartunk. Okolhatjuk saját magunkat is, hisz mi voltunk és vagyunk azok, akik félünk a nagycsaládtól, a több gyermektől. Nem úgy, mint szüleink, akik számára a boldog család – két, három esetleg négy gyermekkel – még fontosabb volt, mint a kényelem, a rendszeres wellness és a legmenőbb autó, netán a karrier.
Hogy éhkoppra juthatunk, mire megvénülünk, abban ludas állam bácsi is, aki nem hozott időben jó döntéseket. Olyanokat, amivel fékezni lehetett volna az elöregedést és tartható lett volna a nyugdíjak színvonala.
Késő bánat, eb gondolat. A meg nem született generációkat nem tudjuk pótolni, a meg nem hozott jó döntésekkel az illetékesek elkéstek. Akkor mégis mi lehet megoldás? Míg a nagyokosok kitalálják, addig talán be kellene vezetni azt, amit egy viccben ajánlanak. Nevezetesen, hogy a hetven év felettieknek kötelező legyen piroson átmenni a gyalogátjárón.
