1994 januárjában mertünk nagyok lenni, mégsem volt elég
Felemelő érzés az emlékezés egy olyan eseményre, amely az anyaországtól elszakított Felvidék második világháború utáni történelmének legjelentősebb megmozdulása volt. Összeszorul az ember szíve, amikor az 1994. január 8-i komáromi nagygyűlés 30. évfordulója kapcsán felbukkanó fotókon felidőződnek az akkori dicső pillanatok és a régi baráti arcok.
Méltán nevezhető történelmi eseménynek a Kárpát-medencében már csak azért is, mert a hatalom számára félelemkeltő volt a felvidéki magyarság azóta se látott (majdnem) egységes fellépése, követeléseinek hangos és nyilvános megfogalmazása. Pedig az akkori mečiari hatalom nem volt egy piskótatákolmány, nem riadt vissza semmitől sem, ahogy azt az előjelek és a múlt tanúi igazolják.
Viszont sokkal elszántabbak voltak az emberek már akkor is lent, a régiókban, mint a felvidéki magyar csúcspolitikában (Nem véletlen, hogy az önkormányzati választásokon azóta is sikeresebben szerepelünk…). A. Nagy Lászlóék (FMK, később Magyar Polgári Párt) ignorálták a nagygyűlést, a Bugár Béla vezette MKDM pedig már akkor igyekezett keresztbe tenni a felvidéki magyarságnak, tompítva a nagygyűlés erőteljesebb kimenetelét, nagyobb durranását. Követelte, hogy a nagygyűlésen ne hangozzék el az autonómia szó, és csak abban az esetben engedélyezte képviselőinek és polgármestereinek a részvételt, ha a különleges jogállású szervezet létrehozása és az azt vezető 100 tagú tanács megválasztása elmarad, ami talán a legfontosabb lett volna az önrendelkezési folyamatban.
Zachariaš István, Szepsi akkori polgármestere utólag pusztába kiáltott szónak tartja a nagygyűlést, „mivel ugyan kimondtuk és megszavaztuk azokat a dolgokat, amelyek alapján a jövőnket elképzeltük, de utána valahogy nem ragaszkodtunk hozzájuk, nem volt igazán akarat követelni ezeket az elképzeléseket.” Csakhogy amikor kimondtuk és megszavaztuk, még nem tudtuk, hogy a pusztába kiáltunk, fogalmunk se volt, mit fog hozni a jövő, mennyire lesznek elkötelezettek a politikusaink a nagygyűlésen elfogadott állásfoglaláshoz, amelynek a politikai üzenete volt talán a legkomolyabb: ebben kinyilvánítottuk, hogy a magyarok a Szlovák Köztársaságban a szlovákokkal egyenrangú közösségként akarnak élni, és a magyarok által jelentős számban lakott régiók kapjanak különleges jogállást.
Az elképzelésekből alig valósult meg valami, sőt az egységes magyar politizálás is kerékbe tört, politikusaink többsége nem volt képes továbbvinni a Komáromban lángra lombantott fáklyát. A Most-Híd vegyespárt a szlovákokkal való együttműködés erőltetésével igyekezett a történelmi esemény jelentőségét háttérbe szorítani.
Pázmány Péter, akkori dunaszerdahelyi polgármester szerint „a nagygyűlés jelentősége a mára kivetítve talán az, hogy ha egységesen meg tudnánk magunkat szervezni, akkor érhetnénk el eredményeket.” Vajon sikerül-e egy olyan időben, amikor köztársasági elnökjelöltünk van Forró Krisztián személyében, és idén újra megmérettetünk az Európa Parlamenti választásokon?
