Verejtékkel minden egyes gabonaszemért

2021. július 1., 19:39
Bokor Klára

Péter-Pál jeles nap a kalendáriumban. Úgy tartották, hogy ezen a napon hasad meg a búza töve, jelezvén, hogy aratható a búza, s kezdődhet az aratás. Ma már kevesen élnek közöttünk olyanok, akik megélték és részleteiben emlékeznek a parasztember szinte legnehezebb munkájára, a kézzel történő aratásra.

jonas-hazaspar.jpg
Fotó: Laczkó Gábor
A Jónás házaspár kézzel arat a szőgyéni Busahegyen 1974-ben

Az alábbiakban a most 96 éves Kohútné Dukony Milka (Szőgyén) idézi fel emlékeit.

Péter és Pál ünnepén vége lett a tanításnak, de nem örülhettünk a szabadságnak, mert máris kezdődött az aratás, s nekünk már tizenévesként segíteni kellett szüleinknek. Mihelyst megvirradt, indultunk a földekre.

Az aratás körül munkálkodók ebben az időszakban csak pár órát aludhattak. Az arató vitte a kikalapált kaszáját, vászontarisznyában az üllőt, tokmányban a köszörűkövet, kötőfát, kalapácsot, vizet. A marokszedő cipelte a nagy gereblyét (bőgőt), a sarlót, ötliteres cserépkorsóban vizet, pár ruhát és rossz cipőt. Azért rosszat, mert a tarló úgyis tönkretette volna a jó cipőt is.

Éppen ezért a tarlón nem menni kellett, hanem húzni a lábat.

Kilenc órakor volt a früstök, amikor fél órát pihentünk.

Az arató oly módon kaszálta a gabonát, hogy a levágott rend rádőlt a lábon álló búzára. Ezt a marokszedő szedte marokba. Aki ügyes volt, az a markot mindjárt kötegekbe is rakta, ám az alig tizenéves marokszedők csak leforgatták a markokat.

Mivel pásztádokra osztották fel a búzatáblát, mindig visszamentünk a kiinduláshoz. Mikor a pásztádot learattuk, készen álltak a markok a kéve kötésére. Három marokból lett egy kéve, amit búzából készült hamis kötéllel fogtak össze.

Amíg az arató kötött, a marokszedő gereblyézett és ha tele lett a bőgő, háromfelé hajtogatta az összegereblyézett kalászt és a legközelebbi marok közepébe tette.

aratás
Fotó: Bokor Klára archív

11 órától ki-ki néztünk az útra, hozzák-e már az ebédet.

Az ebédet készítőknek és az ebédvivőknek se volt könnyű dolguk. A gazdasszonynak már kora reggel be kellett gyújtani a sparheltban és nagyon kellett iparkodnia, hogy pontosan délre kint legyen az ebéddel a földeken, mert nagyon várták az ételt a megfáradt munkások. Zúgolódtak is, ha késett.

Egy kosárba belerakták a kenyeret, a tányérokat, az evőeszközt és az élelmet. Levest minden alkalommal vittek. Tésztás napokon kalácsot, palacsintát és különféle tésztákat készítettek, húsos napokon pörköltet, főzeléket. Ha megvolt az ebéd, a marokszedő ment a forráshoz, ami néha elég messze esett. Amíg ő távolt volt az arató kikalapálta, élesítette a kaszáját, hogy jobban fogjon. 4-5 óra tájban uzsonnáztunk – a déli maradékot vagy füstölt szalonnát.

Keresztezni általában esete szoktunk.

Minden kereszt alá gyülét tettünk – amit összegereblyéztünk, hogy a kalász ne érjen a földre. Két kévének a kalásza egymásra került és így a többi.

12 kéve alkotott egy keresztet, a tetejére került a tizenharmadik, melyet papnak hívtunk. Ez védte a többit a beázástól.

Bizony előfordult, hogy éjjel a 12-őt ütött a toronyóra mire nagy fáradtan hazaértünk. Megmosakodtunk és még vacsora se kellett, olyan álmosak voltunk.

Körülbelül két hétig tartott az aratás, az arató minden tizedik keresztet megkapott fizetségként, a marokszedő pedig egy zsák búzát. Az aratás végeztével lovaskocsikkal hordták haza a gabonát. Ezeket vendégoldalasra állították, hogy több ráférjen.

Otthon aztán téglalap alakú asztagokba rakták a kévéket, ami alá szalmát terítettek. A kévék töve volt kifelé, a kalászos rész befelé. Szorosan kellett őket egymás mellé illeszteni, nehogy víz érje a kalászokat. Jó magasra rakták és fél esztrére betetőzték. Később már voltak viaszos ponyvák, amelyek megvédték a gabonát a beázástól.

Kövesse facebook oldalunkat is!