2020. május 10., 18:10

Rád bízom ezt a lelket

Minden szülő, aki szeretetben neveli a gyermekét és képes az apró lélek igényeit a sajátjai elé helyezni, csodálatra méltó ember. Vannak azonban édesanyák, akiknek a sors nehezebb terhet rak a vállára. Valószínű, a jóisten tudja, mely családok képesek nagy küldetést vállalni.

A nagymácsédi Gál Magdika négygyermekes édesanya. Gyermekeinél szinte törvényszerűen beteljesedett a nomen est omen. Botond és Bátor, a két nagyfiú tiszteletteljes, karakán jellem, ők jelentik a testvéri biztonság alapköveit. A kilencéves Ágnes álmodozó tekintettel csodálkozik rá a világra, lelkiismeretes kislány, aki bravúros bukfenceket hány a trambulinban öccsével, Simonnal, míg édesanyjukkal beszélgetek.

Simon, a Gál család legkisebb gyermeke Down-szindrómával született, s mint azt a neve is jelenti (meghallgatás), neki is szüksége van a hallhatásra, biztatásra, a lankadatlan figyelemre. És a nagymácsédi család összes tagja szakavatott módon kezeli a sajátos nevelési igényű gyermek testi-lelki szükségleteit.

Simon azonban nem teher, hanem áldás, feladat. Küldetés, amit a Gál család rendíthetetlenül teljesít. Otthonukban egyértelműen a békés elfogadás, a négy gyermek által okozott öröm uralkodik, még ha minden bizonnyal náluk is vannak szürke és nehéz hétköznapok.

Gál Magdika csengő hangú, derűs tekintetű szőke asszony, mosolyogva vár családi házuk kapujában. Bár felületesen ismerem a család történetét, mégis tudom, egy mélyebb szintre merülünk, és Magdika szemében többször fogok könnyeket látni. Magdika a keresztségben a szép magyar Magdolna nevet kapta a kelet-szlovákiai Dobóruszkán, ahol összetartó, vallásos családban nőtt fel. Már lánykorában tudta, hogy nagy családot szeretne, az ő hivatása az anyaságban van. Simont kiimádkozta, meséli. Már kislány korában összetett kézzel kérte az Istent, adjon majd neki gyermeket, nem baj, ha beteg vagy más is lesz, én felnevelem. És megadatott.

Gál-család

A kelet-szlovákiai lány az egyetemi évek alatt ismerte meg későbbi férjét, a nagymácsédi Gál Istvánt. Nevetve mondja, mindenképpen szép magyar, de különleges nevet szerettek volna adni a gyermekeiknek, hiszen Mácsédon nagyon sok a Gál vezetéknevű. Magdika 25 éves volt, amikor első fiuk, Botond született. Ekkor már párhuzamosan végezte a magyar–történelem szakot a pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán és a jogi főiskolát. Tizenhét hónap elteltével Bátor is megérkezett a családba.

Az édesanya a nagymácsédi iskolában kezdett tanítani, de a folyamatosan visszatérő hangszálproblémák miatt más szakma után kellett néznie. A férjében született meg az eleinte mókásnak tűnő gondolat, hogy mivel Magdika jogi diplomával is rendelkezik, álljon be a rendőrség kötelékébe. A gondolatot tett követte, és Magdika immár tizenharmadik éve szolgál nyomozóként Galántán.

Mint elmondja, összeegyeztetni a szakmáját a gyermeknevelés mindennapjaival egyszerűen jó logisztika kérdése, természetesen a nagyfiúk és a tágabb család segítsége nélkülözhetetlen.

Mikor állapotos volt Simonnal, az orvosok ötven százalékos esélyt láttak arra, hogy a gyermek Down-szindrómával születik, a szülők azonban mindenképpen vállalni akarták a gyermeküket, megkockáztatva azt is, hogy a három egészséges, jól tanuló, jól nevelt gyermekük mellé érkezik egy, aki örökös gondoskodást igényel.

– Mikor megszületett, az arcán nem lehetett látni semmit, de pár percen belül szétcsúsztak a szemei. Azonnal a mellemre tették, és örültem a gyereknek. A galántai kórházban a szülészorvos nagyon kedvesen közölte, hogy Simon más. Elfogadtam. Persze, eleinte sírtam, de nem volt kérdés, hogy azt adjuk Simonnak, amire szüksége van. Semmilyen ellenkezés nem volt, a gyerekek részéről sem. Bátor az, aki félelem nélkül, ösztönszerűen ráérez Simon szükségleteire, és kis korától fogva a védelmezője, de Simon nagyon ragaszkodik az összes testvéréhez. Természetes kapocs van köztük, együtt bicikliznek, korcsolyáznak, ugrálnak. Simont nagyon sok ember szereti és segíti.

Mikor Simon hároméves korára megtanult járni és óvodáskorú lett, a családnak nehéz döntést kellett hoznia. A Down-szindrómás kisfiú speciális nevelési igényeit figyelembe véve egy győri óvodába íratták, ahol szakavatott nevelők gondozzák, oktatják és szeretik. Simon a hétköznapokon kollégiumban lakik Győrben, ahol a „győri nagymamái” felügyelnek rá, a hétvégéket, iskolai szüneteket a családja körében tölti.

Jövőre lesz első osztályos, és ebben az iskolában még szakmát is tanulhat. A legfontosabb azonban, hogy megtanulja megszólítani a világot, és a későbbiekben is a világhoz pozitívan viszonyuló felnőtté váljon. Magdikának édesanyaként nagy erőre volt szüksége ahhoz, hogy ezt az utat járják.

Gál Simon

Szerinte önámítás lenne azt hinni, hogy Simon otthon is nevelhető és érdemben tanítható, viszont nagyon fontos, hogy a lehető legnagyobb önállóságra legyen nevelve, és ezt csak egy speciális intézményben lehet elérni.

– Szlovákiában nincs magyar nyelvű speciális iskola, azt pedig, hogy az integráció gyerekcipőben jár, mindannyian tudjuk. Nem akartuk, hogy a család nyelvet változtasson csak azért, mert van egy Down-szindrómás gyermekünk, ezért választottunk magyarországi iskolát. Az sem biztos, hogy Simon beszélni fog, nemhogy két nyelvet is ráerőltessünk – indokolja a nehéz döntést az édesanya. – A gyermeket nem magunknak neveljük, meg kell tanulnia ellátni önmagát, hiszen ha már mi, szülei nem leszünk, nem szabad, hogy nagy terhet jelentsen annak, aki vállalja az ellátását. A gyerek egy csoda, Isten ajándéka, és Isten megbecsülése irántunk. Azt üzeni, hogy rád bízom ezt a lelket, ezt az embert, neveld fel! Képes vagy rá, odaadom neked ezt a gyereket! – fogalmazza meg Magdika az anyaság legnagyobb mirákulumát. Nem mellesleg a Magdolna név jelentése türelmes, figyelmes, gondoskodó.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/18. számában)

Megosztás
Címkék