Pozsonyi csata kisebbségi komplexusokkal
Egyre többen vannak, akik előtt nem idegen már a pozsonyi csata, nekünk magyaroknak az egyik legkiemelkedőbb hadisikerünk. Az a csata, amelyet az amerikai West Pointban is tanítanak. Mégis vannak országok, nemzetek, ahol nem hallottak róla, illetve nem nézik jó szemmel a dicső győzelemre való megemlékezést. Dévény vára alatt is ez történt július 7-én.
Fennmaradásunk alappillére a hagyományok tisztelete és éltetése. Erre vállalkoztak többek között a barantások is itt a Felvidéken. Bemutatókat tartanak, ápolják a mindennapokban a magyar nemzeti hagyományokat és megismertetik azokat másokkal is.
A pozsonyi csata 1111. évfordulójára emlékezve Dévény vára alatt gyülekezett a „magyar had” július 7-én. Szép idő várta az érkezőket, rengeteg ember gyűlt össze. A vár alatti parkoló, illetve a környező parkolók is megteltek. Rendőrök is megjelentek, egy-két provokátor is előkerült a dévényi polgármester asszonnyal az élen. A helyi szlovák érdeklődőket két részre tudjuk osztani. A kisebbik csoportnak nem tetszett a jelenlétünk, a többségük viszont csendben nézte a hagyományőrzők bemutatóját. Ritkán látnak ilyet, nem megsértve őket, de nemzetük történelme nem szolgáltatott lehetőséget rá. Tetszik nekik, a gyerekeiknek is.
A szervezők tényleg mindenre ügyeltek, senki nem sérült meg, illedelmesen betartottak mindent. Mégis érkezett a hír, hogy az esti Kárpátia koncert elmarad. Maga Petrás János állt a színpadra és jelentette be. Ők és minden egyéb kellék itt van, de a dévényi polgármester asszony nem engedi. Füttyszó, elégedetlenség.
De a győzelmi megemlékezés folytatódott a nyílzáporral a Dunába. Felsorakoztunk és elindult a magyar had ahhoz az emléktáblához, amelyet még eleink állítottak fel ezeréves magyarságunk évfordulóján. Természetesen voltak csodálkozók, akik kameráztak bennünket, mintha nem is emberek lennénk. Pedig, ha tudnák, hogy hány és hány magyar ember adta életét és vérét más nemzetekért…
Az emléktáblát elég méltatlan körülmények között találtuk meg. Sajnos annak kell örülnünk, hogy még megvan. Nem úgy a milleniumi emlékmű, amely a vár legmagasabb pontján hirdette a magyar haza dicsőségét. Az 1920-as csehszlovák megszállás után, ahogy a pozsonyi Mária Terézia szobor és sok más magyar emlékmű, a dévényi is a barbár katonák kezére került. Nem kegyelmeztek. Elpusztítani! – adták ki anno a jelszót az új államalkotók. És a szobrok, emlékművek ledőltek, de a magyar szívből kitépni nem tudták.
Az emléktábla mellett áll egy büfé, a tábla alján piros háttérben szlovák szöveg. A tábla fordítása, persze eltakarja a már levésett feliratot. A dicső pozsonyi csatára való emlékezésként nyílzápor repül ta Dunába. Egyszer, senkit nem megsértve, kár nem okozva semmiben. A dévényi polgármesterasszony kitartóan oda is követte a „magyarokat”, rendőri kísérettel. Mivel viszont nem történt, nem történhetett rendbontás, nem volt miért beavatkozni a szerveknek.
Végezetül felcsendült a magyar és a székely himnusz nyugat kapujában, ezzel is adózva azoknak az ősöknek, akik megvívták a dicső pozsonyi csatát. Azt a csatát, amiről mások főleg Nyugat-Európa nem szívesen beszél, hiszen a magyar seregek tönkreverték az egyesített hadakat. Bár a magyarok kiirtása volt az akkoriak célja, a sors és az élet úgy akarta, hogy pont a letelepedés megszilárdítása kezdődött el. Ezzel megerősítve ittlétünket a Kárpát-medencében. És azóta is itt élünk, jóban s balsorsban egyaránt.
