Óévbúcsúztató - újévköszöntő

hirek.sk 2015. december 31., 11:00
Az év utolsó napja nemcsak a jókedv, a szórakozás ideje, de a számvetésé is. Ilyenkor visszagondolunk az elmúlt esztendőre, a jó és a rossz dolgokra egyaránt. Ugyanakkor a jövőbe is tekintünk, terveket szövünk, célokat tűzünk ki magunk elé. Az elmúlt év emlékezetes pillanatairól, eseményeiről, illetve kudarcairól és csalódásairól, valamint a 2016-os esztendő feladatairól és kihívásairól kérdeztük Tőzsér Árpádot, Vojtek Katalint, Sütő Zsoltot, Zsapka Attilát, Bandor Évát, Bartók Csabát és Kassai Gyulát.

TÕZSÉR ÁRPÁD - Kossuth- és József Attila-díjas költő, tanár, irodalomtörténész, szerkesztő

Melyik pillanatot őrzi meg 2015-ből? S mi az, amire emlékezni se szeretne ebből az esztendőből?

Az ember az életéből az őt létében érintő, drámai, meglepő, váratlan pillanatokat szokta megőrizni. Csakhogy a nyolcvanéves embert (ebben az esztendőben ugyanis betöltöttem a nyolcvanadik életévemet!) már nemigen lepi meg semmi. Sok mindent megélt: születést, halált, háborút, forradalmakat – a történelemnek szinte nincs fejezete, amelyhez ne tehetne hasonló saját élményt. De népvándorlást még nem tapasztalt. A fogalommal eddig leginkább a magyar honfoglalással kapcsolatosan találkozott. S most, 2015-ben egyszerre megtapasztalja, milyen lehetett a honfoglalás valójában. Csak annyi a különbség, hogy most nem a besenyők által megtámadott Etelközből s nem a magyarok, hanem a háború sujtotta Szíriából  s az arabok áradnak Nyugatra, Európába. 2015 az újkori népvándorlás egy évig tartó pillanata! S hogy meddig tart majd ez a pillanat valójában, annak csak a Jóisten a tudója! Mindenesetre én, nyolcvan-egynéhány évesen majd úgy fogom ezt az évet emlegetni az elarabosodott Európában (feltéve persze, ha leszek egyáltalán nyolcvan-egynéhány éves), hogy: „Nyolcvanéves voltam, mikor Európát elárasztották az arabok. Nem tudom elfelejteni azt az évet, pedig szívesen elfelejteném.“

Milyen feladatokat ad magának 2016-ban?

2016-ban is tovább írom az életemet. Mert az író érvényes élete az, amit megír, s csak közvetve az, amit megélt. Letisztázom, de inkább megírom a naplóim ötödik kötetét, életem regényét, s megjelentetem (ha találok hozzá kiadót) a vadonatúj verseket tartalmazó, s immár csak kiadásra váró tizenötödik (ha a különböző válogatásokat, gyüjteményes kiadásokat és fordításköteteket is számítom, akkor huszadik) verskötetemet.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

Ha „közösségünk“ alatt a szűkebbet, a felvidéki (szlovákiai) magyarok közösségét érti, akkor azt kell mondanom: a felzárkózás kihívása vár ránk. Fel kell végre zárkóznunk az erdélyi és délvidéki magyar közösségekhez és kultúrájukhoz, irodalmukhoz, hogy Budapestről ne csak Kolozsvár, Marosvásárhely, Újvidék és Szabadka látszódjék, hanem Pozsony és Komárom is.

De ha a „közösségünk“ fogalma alatt az egész magyarságra gondol, akkor már nem tudok ilyen határozott választ adni. Néhány  évvel ezelőtt még azt szoktuk az ilyen kérdésekre  válaszolni, hogy fel kell zárkóznunk a nyugat-európai standardokhoz (s ez alatt elsősorban a fogyasztó társadalmak életszínvonalát értettük), vérünkké kell tennünk az európai értékeket. De most, 2015-ben mintha elbizonytalanodnának a felzárkózási pontok, azokat a bizonyos európai értékeket pedig mintha egyre inkább Közép-Európa képviselné. Akkor viszont hová is zárkózzunk föl? – Egy határozott kihívást azonban látni vélek: a magyarság különböző rétegeinek, szekértáborainak a közeljövőben vagy sikerül valamiféle szellemi „nagy koalícióra“ lépniük vagy teljesen atomizálódunk, közöségként, nemzetként, népként széthullunk.

VOJTEK KATALIN -  újságíró, az oktatásügyi petíció egyik kezdeményezője, 2015-ben Civil-díjjal kitüntetett 

Melyik pillanatot őrzi meg 2015-ből?

A komáromi nagygyűlésnek azt a pillanatát, amikor megláttam a zsúfolt termet, a rengeteg embert. Előtte ugyanis sokan figyelmeztettek, hogy alig lesz ott valaki, és ezzel „lebőgetjük az itteni magyarságot”.  

Mi az, amire emlékezni se szeretne?

Hál'Istennek, soha nem volt különösebben jó memóriám. A kellemetlen dolgokat igyekszem minél hamarabb elfelejteni, és ez sikerül is.

Milyen feladatokat ad magának 2016-ban?

Semmilyeneket. Szeretnék végre csak úgy élni bele a nagyvilágba.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

A kihívások ugyanazok már 97 éve, csak azok vannak egyre kevesebben, akik ezt tudatosítják.

SÜTÕ ZSOLT - kürti borász, akinek idén a bora bekerült a világ legjobb éttermébe

Melyik pillanatot őrzi meg 2015-ből?

Pillanatot? Villanások cikáznak át az agyamon, képek és érzések. Borkóstolók, mosolygó japán emberek kedves mormogása, ha tetszik a bor. Ikonikus sushi majd tempura éttermek, boros mámorban úszó pici tokiói vinotéka, csillogó szemek, hűvös London rideg borprofizmusa (borban megolvad), kérdeznek, jó lenne jobban tudni angolul, sokan visszajönnek, fényképeznek, „pricelist?“, kürti bor kell Bécsbe, Koppenhágába és New Yorkba, meg Berlinbe és persze Tokióba.

Legszemélyesebb boromat, a Portát, a világ legjobb éttermében magam mutatom be. Ilyen a portám – ilyen az otthonom, így élünk. Üzenet, ami eljutott.

Az egész év belefér egyetlen pillanatba, akár az élet... őrzöm amíg élek.

Mi az, amire emlékezni se szeretne?

Az év első három hónapjának nyomasztó érzéseit szívesen kitörölném emlékezetemből. Felkészületlenül ért egy igazságtalan és rosszindulatú írás. Ennek következtében még a családomat is becsmérelték. Szellemi és lelki vívódásaimban visszakívántam a középkort, ahol a sérelmet párbajjal orvosolták. Szóban képtelen voltam párbajozni. Úgy gondoltam, aki ismer, annál nem szorulok védelemre, az egész életem a válasz. Ez alatt az időszak alatt megtanultam a leckét a szunnyadó ellenszenvről, aminek elég egyetlen szikra, hogy lángra lobbanjon. Nehéz, de tanulságos időszak volt. A kérdésre visszatérve – ezt sem szeretném elfelejteni. A válaszom: mindenre szeretnék emlékezni.

Milyen feladatokat ad magának 2016-ban?

Ösztönös ember vagyok, nem igazán tervezek. Tavalyi elképzelésem az volt, hogy megmérettetem boraimat a legérzékenyebb és legkifinomultabb borivó körökben. Egyik barátom, akinek sokat köszönhetek, a Noma siker után azt találta tréfásan mondani: Zsolti, innen már csak lefelé van. Abban ami most van, legyen az fönt vagy lent, még elidőznék egy darabig. Nem fontos, hogy vertikálisan hol, hanem hogy igaz.

Azt viszont szeretném elérni, hogy Kürtön minden szőlész és borász tudatosítsa, hogy a kémiai módszerekkel az adalékanyagok hozzáadásával a gyermekeink számlájára garázdálkodunk. El fogom mindenkinek mondani, hogy a csúcsgasztronómiát nem érdeklik a borversenyek, nem érdeklik a technológiai borok és alapból csak környezetbarát növényvédelmet fogadnak el. Na ez nem valami új feladat, hiszen eddig is ezt ismételgettem mindenütt: Itt szeretnék élni.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

El kéne kezdeni hinni. Főleg önmagunkban. Az itteni magyarságot már többször elüldözték vagy kicserélték, én úgy mondom „lefejezték”, de a mai fiatalság nagy része a vélt jobblét reményében fejvesztve önként menekül. Azok a jó képességű gyerekek távoznak, akikben meg volna a képesség, hogy az itteni kétnyelvűség lehetőségei között is érvényesüljenek. A Nyugat pénzzel, Magyarország pedig kétszínű csábítgatással vásárolja meg a génjeinket. Meg kell érteniük a gyerekeinknek az öreg parasztember szavait: azé a föld, aki teleszüli. A lokálpatriotizmusukat ne honvágyban éljék meg.

Azonnal tökéletesíteném a magyar iskolákban az államnyelv oktatását, hogy ne szerencsétlenkedjünk, ha meg kell védeni vagy történetesen ki kell vívni jogainkat, esetleg egyszerűen csak el kell intézni az „obèiansky”-t. Senki nem fogja megtenni helyettünk, főleg nem a gyerekeink Londonból, de még Budapestről sem. A saját gyökereiket elvágni készülő szülők szlovák iskolába adják gyerekeiket, hogy megtanuljon szlovákul. Erre csak egyetlen válasz lehet: jobban kell tanítani az államnyelvet a magyar iskolákban, mint a szlovákban. Sima ügy. Mire is várunk?

ZSAPKA ATTILA  – énekes-gitáros, a Külhoni Magyarságért Díjas Kor-Zár együttes vezetője

Melyik pillanatot őrzi meg 2015-ből?

Magánemberként igazán szerencsésnek mondhatom magamat e téren, hiszen négy gyermekem által naponta részesülhetek feledhetetlen, örömteli pillanatokban. Nagyon nehéz lenne ezek közül kiválasztani a legszebbet, inkább meg sem próbálom. Előadóként az idei Harmónia zenei díjátadón ért a legörömtelibb pillanat. Természetesen nagyon örültem magának a díjnak, de az igazi nagy pillanat az volt, amikor Bárdos Ágnes bejelentette, hogy a kategória idei díjazottja én vagyok. A bejelentést ugyanis hosszan tartó tapsvihar követte és férfiember létemre bizony küszködtem a könnyeimmel. Akkor, ott igazán éreztem, hogy a közönség őszintén tiszteli és szereti azt, amit nyújtunk. A többes szám nem véletlen, hiszen nem egyedül állok a színpadon, és nem egyedül szerepelek a CD-ken sem. Nagyon sok kitűnő kolléga és jó barát munkája is benne van abban, hogy megkaphattam ezt az elismerést. Ezúton is köszönöm nekik is és a közönségünknek egyaránt.

Mi az, amire emlékezni se szeretne?

A magánéletemet tekintve szerencsére nincs ilyen, sőt szakmailag sincs. A napi közéleti és politikai tudósításokban viszont rengeteg ilyen van, nem részletezném, hiszen mindannyian halljuk és látjuk…

Milyen feladatokat ad magának 2016-ban?

Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, de valahogyan egyre inkább tudatosul bennem, hogy bizony erősen középkorúnak számítok már, valószínűleg több év van mögöttem, mint előttem. Éppen ezért zavar, hogy nagyon egészségtelen, rohanó életmódot folytatok, kevés időt hagyva az igazán fontos dolgokra. Néhány újévi fogadalmammal ezen szeretnék kicsit változtatni.

Szakmailag szerencsére nagyon sok tervem van, és ha csak a felét sikerül jól megvalósítani, már akkor is elégedett leszek. Böröczki Mihály barátomat kerek születésnapján egy új hanghordozóval szeretném köszönteni, melyen az Õ verseit énekeljük zenésztársaimmal, barátaimmal közösen. Az Eszpé együttes koncertjein nagyon sokan kérik tőlünk a műsorban elhangzott Szécsi Pál dalokat hanghordozón a mi tolmácsolásunkban, ez lesz tehát a másik CD, amelyet még az év első felében szeretnék megjelentetni. Vadkerti Imrével és Sipos Dáviddal egy olyan triót sikerült összehoznunk, melyben szakmailag és emberileg is kitűnően érezzük magunkat mindhárman, ami bizony ritka dolog. Ráadásul az a tapasztalatunk, hogy nemcsak mi, de a közönség is szereti, ezért sokat szeretnénk dolgozni együtt a 2016-os évben is. Természetesen a Kor – Zár együttes sem pihen jövőre. Klubozni és koncertezni biztosan fogunk, a további tervekről még nem beszéltünk, de hamarosan sort kerítünk egy ilyen ötletbörzére, mint ahogyan azt minden év elején tettük idáig is.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

Manapság az EU minden polgárának és nemzetének küzdenie kell a megmaradásáért. A nemzeti kisebbségben élőknek ez kétszeresen is kijut. Úgy gondolom, hogy a 2016-os év sem lesz könnyebb e téren a mostaninál. Sajnos, egyre nehezebb tisztán látni ebben a fokozódó zűrzavarban. A tisztánlátásban kell egyénenként és közösségként is egyre fokozottabban segítenünk egymást a jövőben.     

BANDOR ÉVA - Jászai Mari-díjas színművész, a Komáromi Jókai Színház társulatának tagja   

Melyik pillanatot őrzi meg 2015-ből?

A 2015-ös év sok emlékezetes pillanattal lepett meg, ebből is a legemlékezetesebb, amikor április 21-én elindultunk Kínába, a filmfesztiválra, és négy nap múlva telefonáltam Pekingből a családomnak, hogy három díjat kapott a Jaro Vojtek által rendezett Gyerekek című filmünk. Az is emlékezetes pillanat marad, amikor nyáron a gyermekemmel és a párommal Marettimo szigetén nyaraltunk, és olyan csodálatos vízalatti világot fedeztünk fel, amiben még soha nem volt részünk!!! 

Mi az, amire emlékezni se szeretne?

Amire emlékezni se szeretnék? Olyan nincs, mert mindenre emlékszem, és nagyon nehezen törlöm a rossz emlékeket is!

Milyen feladatokat ad magának 2016-ban?

Feladatokkal nem szoktam magam stresszelni, ami jön, azt oldom vagy oldjuk együtt a családommal vagy a barátaimmal.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

Erre a kérdésre a válaszom egy idézet a Dzsungel könyvéből - "Ami van, az volt is, és ami lesz, az nem más, mint egy visszatérő elfelejtett esztendő". Mindig minden ismétlődik, ami a legfontosabb, hogy bármi jön is, ne legyünk egymás iránt közönyösek, és ne csak a közösségi oldalakon fecsegjünk felületes dolgokról. Üljünk le egy kávéra vagy egy pohár bor mellett beszélgessünk... mert ebből egyre kevesebb van: A TALÁLKOZÁSOKBÓL!

BARTÓK CSABA -  televíziós újságíró, a Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetségének alelnöke, az MTVA Kós Károly Kollégiumának felvidéki régiófelelőse

Melyik pillanatot őrzi meg 2015-ből?

Magyarországi vezető személyiségek  odafigyelését és felajánlásait, miután megszüntette Szepsi város vezetése az általam irányított városi televíziót.

Mi az, amire emlékezni se szeretne?

Amikor új vezetés alatt, egy fél éves szünet után újraindult a fent említett televízió, és megláttam az első adások egyikét, azt hittem elsírom magam, hogy milyen szintre süllyesztették a műsor magyar részét.

Milyen feladatokat ad magának 2016-ban?

Erősíteni a családom. Építeni az általam megálmodott új szepsi magyar iskolát. Megalapozni a felvidéki önálló magyar televíziózást. Értéket és biztonságot teremteni a vállalkozásomban. Igazi gyülekezetté formálni a szepsi reformátusságot.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

Szembe kell nézni a szlovákiai (itt szándékosan nem használnék felvidéki meghatározást) magyar politikai élet szereplői által generált személyi konfliktusokon alapuló aprózódás következményeivel. Ha továbbra is elhallgatjuk közösségeink (helyi, regionális, országos) rombolóinak, a nemzetgyalázó szlovákiai gyászmagyar vezetőknek a felelősségét, magunk is cinkostársá minősülünk. A fő kihívás talán mégis a magyar közösségünk felvidéki jövőképének megformálása.

KASSAI GYULA -  lévai lelkész, a Barsi Református Egyházmegye esperese

Melyik pillanatot őrzi meg 2015-ből?

A legszebb pillanatok azok, amikor látom a közösségekben az összefogást, a közös célokért való küzdelmet. Tudok örülni mások sikereinek, megerősít, ha látom másokban az áldozatkészséget, az értékeink megbecsülését, a közösségi érdekekhez igazított egyéni hozzáállást. A legszebb pillanatok nemcsak megtörtént események, amelyekre jó emlékezni, hanem erőforrások is, gyújtópontok, amelyek motiválnak a későbbiekben. Azok a pillanatok értékesek, amelyek beillenek egy közösség céljaiba, és maradandó értékeket képviselnek. Ezekre lehet építeni, mert a változó világban folytonosságot, állandóságot közvetítenek.

A következő értékes pillanatokat emelném ki, kezdeném a személyesekkel. Lányom az idén töltötte be 18. életévét, szinte alig tudom felfogni, hogy a gyermekeinkből felnőttek lettek. Felemelő érzés volt a januári esperesi beiktatásom, együtt lehetettem családom, rokonaim, barátaim, gyülekezetem tagjaival. A gondnoktársammal együtt szeretnénk egyházmegyénk szellemi-anyagi gyarapodásáért dolgozni. A nagyölvedi majálison az egyházmegye  gyülekezeteinek találkozását emelném ki. A Nemzeti Összetartozás Napján az Esterházy emléktáblája előtt fellépő három barsi iskola diákjainak ünnepi műsora marad emlékezetes. A lévai gimnáziumot  új épületbe költöztettük, ezzel egy új iskolaközpont kialkításának az alapjait raktuk le. Bátorság és hit kellett ehhez a lépéshez, csak évek múlva fogjuk felfogni ennek a döntésnek a fontosságát. A hontvarsányi Árpád-kori  templomban az egyházmegye lelkészeivel közösen reformációi istentiszteletet tartottunk, szeptembertől pedig a Károli Gáspár Egyetem felnőttképzésének ad otthont közösségünk. Emlékezetes minden olyan lévai és barsi közösségépítő alkalom, amely arról tanúskodik,hogy a helyi magyar közösségek élni akarnak.

Mi az, amire emlékezni se szeretne?

Építeni áldozathozatal és küzedelem nélkül nem lehet. A veszteségek bármennyire is fájóak, nem feleslegesek, mert azokból tanulni lehet. A halál a legnagyobb veszteség az életben. Ugyanúgy fáj, ha valami fontosat elveszítünk, vagy romokban látunk. De azért értékes az élet, mert küzdelemre ösztönöz, így leküzdhetjük veszteségeinket, akadályainkat. Merünk szembenézni a gyengeségeinkkel, vállalni kudarcainkat? Könnyebb, ha mindenért  a körülményeket okoljuk. Pál apostol tanít bennünket: „mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.“ Az erőtlenségen keresztül jutunk el a legnagyobb erőforráshoz, Istenhez, és az ő akaratának a felismeréséhez. A változtatás alapja a helyzet megértése, vállalása és a cselekvőképesség fenntartása. Ezért, nem tanul az, aki felejteni szokott, csak az, aki veszteségeire is úgy tekint, mint ami még erősebbé tesz. Ilyen volt a 2015-ös esztendőben március vége, amikor a lévai gimnázium az állami támogatás hiánya miatt veszélybe került. De említhetném a nyitrai kerület szeptemberi döntését, amely újfent iskolánkat sújtotta. Ezekre nem szívesen gondolok. Fel lehet ebből állni? Van kiút ennyi nehézség láttán? Bízni, küzdeni, szolgálni, dolgozni kell, nem meghátrálni, ezt megtanultam az évek alatt.

A változáshoz józanság kell, de a realitásokon túlmutató bátorságra és hitre is szükség van. Nem szabad feladni céljainkat. Még nagyobb hittel és odaadással kell építeni a közösségeinket, az eredmények előbb-utóbb jönni fognak. A lévai gimnázium a legkisebb iskolák egyike, eredményeivel mégis a legnagyobb iskolákkal is felveszi a versenyt. A lelkiségét a létért való küzdelem, a végvári helyzet, a családias légkör adja, a szellemiségét a hitbeli, erkölcsi és identitást erősítő nevelés és tartás biztosítja.   

Milyen feladatokat ad magának 2016-ban?

Küldetés, célok, vízió nélkül nincs értelme a szolgálatnak. A legkisebb közösségnek is tudnia kell, mi az ő konkrét feladata, mit vár el magától, milyen erőforrásokkal rendelkezik. Az egyház ráadásul több száz éve nem magától, hanem Krisztus és az Õ igéje által tud épülni és ugyanaz maradni. A körülmények, változnak, de van ami állandó. Ez adja az erőt a szolgálathoz. Szervezetek, közösségek szűnnek meg, az egyház ma is szolgál, és a helyén van, még ha nagyon sok kritika éri is.

Barsban szórványban élnek a reformátusok. Ez nem volt mindig így. Száz év alatt 20 ezerből maradt 5 ezer református. Megfogyatkoztunk. Kitelepítés, deportáció, asszimiláció átka sújtott le ránk, de itt vagyunk. Vannak olyan vélemények, hogy nekünk már csak levezetnünk kell. Én éppen fordítva látom. Igaz, vannak olyan közösségeink, amelyek lassan elfogynak. Vagyis Isten bezár egy kaput előttünk, megint máshol azt látni, hogy megnyitja a kapukat. Új gyülekezetek, vagy közösségek jönnek létre, vagy a régiek megerősödnek. Isten azt akarja, hogy épüljünk, erősödjünk, és lássuk meg, mi a konkrét feladatunk ma. A kis közösségeknek nem szabad bezárkózniuk. A gyülekezetek nyithatnak egymás felé, és közös szolgálatokon keresztül még többet tehetnek önmagukért és a társadalomért. A legfontosabb feladat ezekben a közösségekben, hogy felélesszük a missziói lelkületet. Ha ez sikerül, akkor az egyházközségeink közösséget építhetnek falvainkban, városainkban, a felvidéki társadalomban. Ez a legfontosabb feladatunk Barsban, motiválni közösségeinket. Felismerni az idők szavát és cselekedni.

Bizakodó vagyok, mert látom a gyülekezetem felelős tagjainak, az egyházmegye lelkészeinek, gondnokainak a hozzáállását. Bár először nehéznek látják ezt a feladatot, de tenni akarnak. Fontos nekik, ahogy ők is szolgálják Istent, egyházukat és nemzetüket. Egyre többen vannak ilyen egyháztagok, akik nem ismernek lehetetlent. Hisz templomok épültek Nagykálnán, Ipolyságon, egy újabb épül Oroszkán. Feladatom lesz, hogy ezeket az erőket, ha tudom, összefogjam, bátorítsam, ösztönözzem még tudatosabb vállalásra. Ezzel példát adhatunk a felvidéki magyar társadalomnak is.

De ugyanúgy fontos lesz a gyermekek, a fiatalok és ifjú családok betagolása a gyülekezetek életébe, a betegek és idősek gondozása, az egyházi iskolahálózat kiépítése, a lévai gimnázium kollégiumának a kialakítása, a gyülekezetek múltjának ápolása, gyülekezeti és missziói program kidolgozása, az egyházi vagyon gyarapítása, az egyházi turizmus fejlesztése. A lelkész nemcsak a gyülekezete élén áll, de alkalmas kell hogy legyen a közéleti szerepvállalásra is. Nem kell, hogy politikai közszereplővé válljon, de megszólalhat a társadalmat, a közéletet és a politikát meghatározó kérdésekben. Véleményét hittel kell vállalnia, és személyes példával is támogathat olyan közügyeket, amelyek a felvidéki magyarság érdekeit szolgálják. Én ezt fogom tenni a jövőben is.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

Mindig hangsúlyozom, hogy nekünk, felvidéki magyaroknak elsősorban Kárpát-medencében kell gondolkodnunk. Az elmúlt 25 év nagy hibája volt, hogy előbb akartunk európaiak, modernek, toleránsak lenni, mintsem megfogalmaztuk volna létünk jogos alapjait, megfogalmaztuk volna a régióink fejlődéséhez szükséges célokat. Ma már látjuk, hogy Európában csak azok a közösségek életképesek, amelyeknek erős identitása, erre épülő gazdasága és közös céljai vannak. A református egyház sokat segíthet abban, hogy a Kárpát-medencei összetartozást, a magyar identitást erősítsük Felvidéken.

Hisszük, hogy Isten nekünk életet, családot, nemzetet, helyet, hazát adott, gyökereink az ő országáig érnek. Ilyen erős identitást egyetlen egy földi hatalom sem tud biztosítani. A múlthoz való ragaszkodás kevés, azok egyedül nem tartanak  meg. A lévai gyülekezet a 95 éve alatt meg tudta tartani magyar identitását, gimnáziumot tart fenn. Istentiszteleteinket magyar nyelven tartjuk.  Ha valaki közénk akar tartozni, akkor elvárjuk tőle, hogy ő is beszélje vagy legalább értse a nyelvünket. Ezt a magatartást még a lévai szlovákok is tiszteletben tartják. Tudják, hogy mi magyar egyház vagyunk, és az is akarunk maradni. Mi megtanultuk tisztelni a másik nemzetet, de mi is elvárjuk a saját házunkban, hogy mindenki tisztelje értékeinket, identitásunkat. Gyülekezetünkben nem teszünk különbséget ember és ember között, de az 5. parancsolathoz is ragaszkodunk. Biztos vannak dolgok, amelyek a parlamentben dőlnek el, de hiteles parlamenti képviseletben is csak akkor bízhatunk, ha lesznek öntudatos magyar családok, magyar iskolák, egyházak és közösségek, amelyek egy közös célért küzdenek. Amit a társadalomtól és benne közösségeinktől várunk, azt igyekezzünk a magunk helyén teljesíteni, és akkor hiszem, hogy az egész Kárpát-medencei magyarságra biztos jövő vár. Ezért a legfontosabb kihívásaink, az iskoláink megvédése, a magyar nyelv, az identitásunk  és közösségünk céljainak méltó rangra emelése. Fontos a gazdasági háttér és erőtér kialakítása, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak, hanem tudjunk dönteni saját sorsunkról.

Forrás: Hirek.sk
0 HOZZÁSZÓLÁS