Nellike, a varázsló – KÉPEKKEL
Mint oly sokan mások, én is hírét vettem, hogy a Tompa Mihály Országos Verseny döntőjére legközelebb Érsekújvárban kerül sor, olyan prózai ok miatt, hogy felújítják a rimaszombati kultúrházat. Sok iskolát, gyereket érint ez, de mindent meg lehet, meg kell oldani, különben is átmeneti helyzetről van szó.
Bár valamelyest én is „érdekelt” vagyok a témában, mert régóta zsűrizek, mégsem érint a dolog, hiszen általában a Szencen megvalósuló járási és kerületi verseny zsűrijében szoktam helyet foglalni. Akárcsak a legutóbb is. Aktuális szösszenetemben azonban most nem a tanulók, a kedves gyerekek és pedagógusaik teljesítményéről, munkájáról szeretnék említést tenni, hanem egy apróságnak tűnő dologról, ami talán mégsem az, legalábbis nekem nem. Szencen hosszú évek óta az a szokás, hogy minden gyerek kap egy kis „ajándékot” mintegy emlékeztetőül. Ez a tárgy általában kis kerámia. A zsűritagokat is megtisztelik ezzel, nemcsak a gyerekeket. Nekem már egy nagy gyűjteményem van otthon, s egyetlen darabtól sem válnék meg, s nem csak azért, mert bele van vésve a dátum, a hely, meg az esemény megnevezése… Egyszerűen kedves emlékek ezek a nem mindennapi tárgyak.
Ezúttal egy nyakba akasztható csinos parasztházat kreált egy kis lap formájában a keramikus. (Akik továbbjutottak a kerületi fordulóba, azok már kétablakos parasztházat kaptak!) S erről jut eszembe, hogy a gyűjteményem darabjainak többségét Sipos (Puss) Kornélia készítette, aki tudomásom szerint Somorján élt, végül második férjével, a szintén kézműves Puss Tiborral Nyárasdon telepedett le, s korán bekövetkezett haláláig ott éltek. Sajnos már Puss Tibor sincs közöttünk két éve. A múltkori zsűrizésemkor kapott kerámiát a többi közé behelyezni akarván szembesültem azzal a sok-sok kerámiatárggyal, ami Kornélia műhelyéből került ki. Csak később tudtam meg, hogy az idei kerámiákat nem más, mint Kornéliáék fia, ifjabb Puss Tibor készítette, aki szintén kerámiaművész. (A házikók nem véletlenül hasonlítottak Nellike munkáira.)
Kornélia keramikusnak készült, tanult, és sokat tudott a szakmáról. Azt is mondhatnánk, hogy ízig-vérig „fazekas” volt. Ugyan a műhelyében nem jártam, de a Duna Menti Tavasz kézműves sátrában szinte mindig ott sürgött-forgott férjével és fiával, így közelről is láthattam, hogyan dolgozik. A gyermek színjátszók és bábosok versenyére is rendületlenül „gyártotta” a díjakat, emlékkerámiákat, mint ahogy például a Csemadok országos ünnepségeire és a helyi szervezetek jubileumaira is.
Fekete Mártától, a szenci versenyek szervezőjétől azt is megtudtam, hogy az éberhardi Csemadok-alapszervezet Talentum Díjait is ő készítette. Mobil felszerelésével gyakorta járta a hazai kézműves fesztiválokat, gyermektáborokat, ahol bemutatta és alkalmasint átadta a keramikus mesterség csínját-bínját, szépségét a legkisebbeknek. Utódja ebben is követi őt.
Az ihletet sokszor a magyar népmesék varázslatos és feneketlen zsákjából merítette. Van a tárgyak között bibircsókos orrú bába, kismalac, medve, Ludas Matyi, gyermekkórusban éneklő kislány, sokféle ceruza- és mécsestartó és sok minden más; s mind-mind egyedi darab. Két egyforma ugyanis nem létezik, nem létezhet. Nellike rengeteget dolgozott életében, s tette ezt tiszta lélekkel, fantáziáját szárnyaltatva, s azzal a szeretettel, amellyel a gyermekek felé tudott fordulni kedves tárgyaival.
