Mit hozott Párkányba a Štúr-szobor?
Ľudovít Štúr párkányi szobrának felállítása felrázta a térség lakosságát. Egymással szöges ellentétben lévő vélemények ütköztek, többen hangot mertek adni véleményüknek, ám voltak, akik akkor is hallgattak, amikor véleményt kellett volna mondani.
A szoboravató több szempontból is okot adott a csüggedésre. Ha elképzelem, amint egy falu vagy város lakossága szobrot állít egy, a közösség számára meghatározó személy, esemény emlékének, valahogy úgy képzelném el, hogy az eseményre mindenki ünneplő ruhát ölt, izgatottan összegyűlnek körülötte, leleplezik, utána együtt örülnek neki, fotókat készítenek. Emellett alkalom ez az ünnep arra is, hogy megkérdezzük az ismerőseinktől, mi újság náluk, elbeszélgessünk a tervekről, nosztalgiázzunk a múlton.
A párkányi szoboravató más hangulatban zajlott: rengeteg rendőr, feszült hangulat.
A helyiek közül nagyon kevesen vettek részt az átadón, a közönség soraiban egészen más személyek jelentek meg. Világosan látszott, a szobrot nem a párkányiak örömére adták át. A szobrot átadók jöttek, szónokoltak és hazamentek, a helyieknek pedig itt hagyták Štúr mellszobrát, most már tessék, éljetek vele.
Štúr szobra az itt élő szlovákok békeszerető részének sem válik a javára. Az egész ügy nem szlovák–magyar problematika.
Annak tűnhet, hiszen vállukra vették a témát a szélsőségesek, és kétségünk sem lehet afelől, hogy a Matica célja éppen ez volt, hiszen a szobor egyik kezdeményezője, Margaréta Višná (a párkányi alapszervezet) a Kotleba-párt színeiben indult az előző önkormányzati választásokon. Štúr szobra nem is Štúrról szól, róla szól a legkevésbé. Ugyanúgy, ahogyan a nevét hét évtizede ráerőszakolták az itt élőkre, most a szobrával tették ugyanezt.
Az ügy nem nemzetiségi kérdés, hanem a békeszerető emberek és a szélsőség szembenállása.
Az átadón a kotlebás zászlók láttán az embernek összeszorult a torka. Az első sorban Gašparovič, Harabin, az ĽSNS, az SNS parlamenti képviselői és az újonnan alakult SHO (Slovenské hnutie obrody) képviselői (ők még Kotlebáékat is jobbról előzik). Az átadó után zászlóikkal bejárták a várost, és pöffeszkedve néztek a helyi emberek szemébe: ez a föld a miénk! Pedig a helyieké, de ez sajnos még a mai Szlovákiában sem számít, a hatalmi arrogancia a legkisebb tekintettel sincs arra, mi az, ami a helyieknek valóban a javára válna, ami erősítené az itt élő közösség kapcsolatait.
A hatalom semmibe vette az 1991-es népszavazást is, amikor a helyiek a Parkan megnevezés mellett döntöttek.
S az itt élők még így sem hajlandók egymásnak esni, utóbb még tényleg együtt élnek és bele se halnak, össze sem verekednek, meg sem alázzák egymást. Utóbb még bebizonyítják, hogy a szlovák–magyar együttélés lehetséges. Hogy mindenek ellenére sem gyűlöljük egymást, és közösen is lehet küzdeni azért, hogy a gyermekeinknek egy kicsivel szebb világot hagyjunk hátra.
Štúr tehát megjött, nézelődik a Duna-partról, nézi ezt a várost, ahol sosem járt.
A helyiek reakciója sokféle volt. Civilek csoportja a hídon tiltakozó transzparenst helyezett el. A szlovák nyelvű feliraton a következő szerepelt: „Megalázták Štúrt azzal, hogy egy magyar városkát neveztek el róla, amit soha nem is látott, egy szlovák helyett, ahol tevékenykedett, s amely büszke volna rá. Most éltek vissza a nevével másodszor.“
A rendőrök felvették a tiltakozók adatait, majd távoztak.
Nem úgy a Švec vezette SHO képviselői, akik a transzparenst eltávolították, és az éppen arra járó magyar útkarbantartó vállalatnak adták át, mondván, a magyar szélsőségesek óriásmolinóját oda küldik, ahová való: Magyarországra! A közösségi médiában erről videót is közzétettek, ugyanakkor egy szóval sem említették, mi áll e „szélsőséges” molinón.
"Ezt a 100 négyzetméteres molinót a magyar útkezelő vállalattól sikerült visszaszerezni. Transzparensünket az SHO olcsó politikai önreklámozára használta fel, provokációnak bélyegezve azt úgy, hogy a tartalmát elhallgatták. A Štúr-szobor állítása ellen elsősorban nem magyarként fogalmaztuk meg álláspontunkat. Úgy vélem, minden demokratának, legyen az szlovák vagy magyar nemzetiségű, kutya kötelessége lenne fellépni a Harabin nevével és az ĽSNS lobogói által fémjelzett extrémizmus ellen. Bűnösök közt cinkos, aki néma. Itt jegyezném meg, hogy hiányérzetem volt a helyi szlovákság hallgatása miatt" – mondta el a molinót készíttető Orosz Örs megyei képviselő, kisebbségi jogi aktivista.
A párkányi magyarok másik részét nem zavarta a fasiszta jelképek és a szélsőséges politikusok jelenléte, sőt az sem, hogy a Matica helyi szervezetének 4-5 fős vezetősége egy tízezer fős városra kényszeríti akaratát,
annak ellenére, hogy a helyi képviselő-testület minden képviselője megszavazta a szoborállítást ellenző állásfoglalást, nemzetiségi hovatartozás nélkül. Tehát a bennünket képviselő emberek nemet mondtak rá. Ettől függetlenül sokan mondták fel a néhány évtized alatt belénk ivódott, alibista közhelyeket: legyen inkább békesség, ne szóljunk semmit. A helyi szlovák közösség is hallgatott, talán ez a csend volt a legfájóbb az itt élőknek. Sokan fejezték ki a közösségi fórumokon csalódottságukat emiatt.
Azt hittük, csak egy szobor érkezik Párkányba, de fasizmussal, gyűlöletszítással találtuk szembe magunkat.
Ha mi magunk nem gyűlöljük egymást, majd importálja közénk más! Azt a Maticások sem gondolhatták komolyan, hogy a szobor a békét hozza el végre a városba, hiszen azóta is folyamatosan négy rendőr őrzi. Most kellene összezárni, egymás nemzetiségét még inkább tisztelni. Ehhez azonban mindkét fél akaratára és bátorságára lenne szükség. A párkányi szlovákság vajon felkészült erre?
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2019/22. számában.
