Mint a Nap és a Hold – Menyus és Enzoe története
„Nagy-nagy szíve volt, tenger zúgott benne” – írta egyik versében Tiszai Nagy Menyhért. A festőként, költőként, lelkészként és közösségszervezőként is ismert Menyus emlékét ma fia, Nagy Enzoe Zoltán őrzi és viszi tovább.
Augusztus derekán a fény lassan szökni kezd előlünk. Leginkább az estébe hajló órákban vesszük észre: a Nap egyre sietősebben ereszkedik a horizont felé, és korábban tűnik el mögötte. A fénye mégsem vész el egészen. Amikor már nem látjuk, az éjszakai égbolton a Hold őriz belőle valamennyit, és adja vissza a világnak. Saját pályáján jár, saját arca van, mégis magán hordozza annak fényét, akit már eltakart a látóhatár.
A Bodrogközben Tiszai Nagy Menyhért és fia, Nagy Enzoe Zoltán tartozott össze így. Menyusban – ahogyan egyik versében írta, „tenger zúgott”. Kivételesen sokrétű ember volt, Enzoe pedig a művészet iránti érzékenységet örökölte tőle. Kapcsolatuk jóval több volt annál, amit általában apa és fia között elképzelünk: egymás barátai és bizalmasai lettek.
Ma már nem érhetik el egymást: a Nap letűnt a horizont mögött. A fénye azonban nem veszett el. Enzoe a sajátja mellett apjáéból is újra és újra visszaad valamennyit: kiállításokat rendez a műveiből, gondozza hagyatékát, összegyűjti történeteit, és emlékhelyeket teremt azokon a vidékeken, amelyekhez Menyus valaha kötődött. Ennek újabb állomása Kistárkány, ahol július 5-én felavatták Tiszai Nagy Menyhért bronz portrészobrát. Jelképes, hogy Menyus bronzba öntött arca egykori otthona felé néz.
O mio babbino caro – Ó, édes apuskám…
Az avatáson Bálint Csilla polgármester és Nagy Enzoe Zoltán idézte fel Menyus alakját, a műsort Rózsa Krisztián Junior Prima- és Básti Lajos-díjas színművész vezette. Enzoe felesége, Abaházi Nagy Lívia operaénekesnő – Kassa megye kitüntetettje, az „Identifikačný kód Slovenska” díj birtokosa – Puccini Lauretta-áriáját, az O mio babbino carót, valamint az Egy rózsaszál szebben beszél című dalt adta elő. Menyus versei közül elhangzott az Ugye, Uram… is, amelynek kérdése – „nem fecséreltem el az életem?” – ezen a napon mintha választ kapott volna.
Menyus alakja ma már szinte valamennyi olyan településen jelen van, amelyhez életének fontos szakasza kötődött. Kisgéresben, ahol harminchárom éven át szolgált református lelkészként, 2017-ben emlékművet avattak tiszteletére, a községházán pedig az Enzoe által ajándékozott festményekből állandó kiállítás látható. Fia a hajdani műtermet is a falunak ajándékozta, hogy majd emlékmúzeum születhessen benne. Csarodán, Menyus végső nyughelyén ugyancsak az ő portréja őrzi az emlékét, Aranyosapátiban pedig az általa létrehozott alkotóház idézi fel munkásságát. Szülőfalujában, Zemplénagárdon a művelődési ház már Tiszai Nagy Menyhért nevét viseli, és képeiből, illetve használati tárgyaiból állandó kiállítást rendeztek be; ősszel ott is szobrot avatnak majd.
Tenger zúgott benne
Menyus nehezen foglalható egyetlen írásba. Lelkész, festő, költő, zenész és közösségszervező volt, színpadi díszleteket is tervezett. Sokféle formában fejezte ki mindazt, ami benne kavargott. Fia szerint különös vonzereje volt.
Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi volt benne, de a nevének vonzereje volt. Elég volt annyit odaírni, hogy a tábort Menyus szervezi, és jöttek az emberek. Szabad volt, érdekeseket mondott, és mindig kimondta, ami eszébe jutott. Nem működtek benne azok a fékek, amelyek a legtöbb emberben ott vannak. Sokrétű tehetség volt, rendkívül tájékozott a történelemben és az irodalomban, mégis állandóan kereste önmagát. Rengeteg minden volt benne, ezért nem is csodálom, hogy nyugtalan ember volt"
– idézte fel alakját Nagy Enzoe Zoltán.
Nyugtalanságát már életében is észrevették. Németh István 1989-ben „sodró, nyugtalan egyéniségnek” nevezte, és úgy látta, ez a belső feszültség a festményein is megmutatkozik: még realista képein is vibráló ellentétek jelentek meg, látomásaiban pedig ismeretlen erők mozdultak meg. Menyus maga korábban úgy fogalmazott, mindig élt benne valamiféle feszültség, amelyet csak akkor tudott legyűrni, amikor a színekhez menekült.
Menyus 1944. május 3-án született Zemplénagárdon. Édesapja akkor a fronton volt, édesanyja pedig szülei házában lakott a háborús évek alatt. A határok újbóli lezárása miatt csak évekkel később térhettek haza Kistárkányba. Gyermeki világa már ehhez a faluhoz kötődött. Pozsonyban felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, Nyitrán is tanult rövid ideig, végül azonban Prágában, a Károly Egyetem Hittudományi Karán szerzett diplomát. A festészet ott talált rá ismét. Festő szobatársán, Pavel Reicherten keresztül került közel Miroslav Rada és Jan Zrzavý műhelyeihez, és az alkotás technikai, mesterségbeli alapjaihoz.
Lelkészi szolgálatának meghatározó helyszíne Kisgéres lett, ahová 1972-ben került. Harminchárom éven át szolgálta a gyülekezetet, közben pedig a Bodrogköz kulturális életének egyik szervezőjévé vált. Írók, költők, képzőművészek keresték fel a parókián; Enzoe emlékei szerint Emil Boleslav Lukáč, Dénes György, Ozsvald Árpád, Zs. Nagy Lajos, Gyurcsó István, Tolvaj Bertalan, Tóth Elemér és Török Elemér is megfordult nála. A parókia és a műterem alkotói találkozóhellyé vált.
Menyus másokban is kereste a tehetséget, embereket gyűjtött maga köré, és közösségeket próbált életre hívni. Nevéhez kötődik az 1979-ben megalakult Ticce – Bodrogközi és Ung-vidéki Alkotóművészek Társulatának létrejötte, később pedig Aranyosapátiban és Csarodán is alkotóműhelyt teremtett. Ezt akkor így fogalmazta meg: „Valamiféle útkeresés ez, lélektől lélekig. Szerettem volna meglátni egy kívülálló arcán azokat az érzéseket, amelyeket egy táj, egy személy vagy egy esemény bennem keltett. Mennyit érez meg más az én örömömből, bánatomból vagy csalódásomból, mennyit ért meg abból, amit én értéknek tartok. Én sohasem szerettem azt, ami elválaszt, inkább azt, ami összeköt.”
Gyermek és barát
Az összekötő erők közül számára az egyik legerősebb a fiához fűződő kapcsolat volt. Egy 1990-ben készült interjúban az apa arról beszélt, hogy saját gyermekeihez gyakran maga is gyermekként, olykor bohócként közeledett, majd hozzátette, „gyermekeimet sikerült barátaimmá tennem”. A Fiamnak című versében még közvetlenebbül fogalmazott: „Gyermek és barát és tán egy kicsit bolond, / hisz sose tudtam, / mi az / szülőnek lenni…”
A versben arra is utalt, hogy fiában saját álmai folytatását látja: „egy új ágban kergeti már a bennem elfáradt ábrándokat”. Az új ág azonban nem az előző másolata. Enzoe saját művészi világot és önálló pályát épített, miközben egyre több gesztusban, gondolatban és érzékenységben ismeri fel az apját. Ahogyan ő fogalmazott, valamivel erősebben áll a földön, mint Menyus, de az örökölt nyugtalanság és alkotói késztetés benne is tovább él.
Tiszai Nagy Menyhért fénye tizennégy éve eltűnt a horizont mögött, Enzoe azonban a sajátja mellett ma is visszaad belőle valamennyit a világnak. Most már külön világban „alkotnak”, mégis örökké hordoznak valamit egymásból – akár a Nap és a Hold.
Megjelent a Magyar7 2026/36. számában.
