Minden magyar diák tégla a megmaradásunk falában

Hogyan emlékszik vissza Inámra, illetve a gyermekkorára? Az otthoni környezet mennyiben határozta meg a későbbi pályaválasztását?

A gyermekkoromat egy teljesen magyar nyelvű kis faluban, Inámban éltem meg. A múlt század hatvanas éveiben ez egy idillikus világ volt: sem a civilizáció ártalmai, sem a pártállam visszásságai nem érték el igazán, így semmi sem zavarhatta meg a gyermekkor szépségét. Itt, a szüleimtől és a nagyszüleimtől tanulhattam meg az anyanyelvemet, s itt kaptam meg azokat az alapértékeket is, amelyek egész életemben zsinórmértékként szolgáltak. Az első három osztályt még helyben végeztem, majd a negyedik évfolyamtól Ipolynyéken folytattam a tanulmányaimat, végül az ipolysági gimnáziumban érettségiztem.

Gépészmérnökként végzett, de 1982-ben a mezőgazdasági szaktanintézetben kezdett tanítani. Mennyire volt nehéz mérnökként a katedrára állni?

1981-ben szereztem diplomát a pozsonyi Műszaki Egyetem (akkori nevén főiskola) Gépészmérnöki Karán, majd egy év sorkatonai szolgálat után az ipolysági Mezőgazdasági Szaktanintézetben kezdtem el gépészeti tantárgyakat oktatni. A tananyag szakmai része természetesen nem okozott gondot, a pedagógiai módszertant viszont kezdetben a saját egykori tanáraimról megmaradt emlékekből és a tapasztaltabb kollégák útmutatásaiból igyekeztem összerakni. Ma is hálás szívvel gondolok vissza rájuk; rengeteget kaptam tőlük a pályám elején. Rövid időn belül a pedagógiai oklevelet is megszereztem, így onnantól már teljes körű képesítéssel végezhettem a munkámat.

1991-től egészen 2025 augusztusáig, azaz 34 éven át vezette igazgatóként az ipolysági Műszaki és Szolgáltatóipari Szakközépiskolát. Mi volt a titka ennek a rendkívül hosszú és stabil intézményvezetői pályának?

Már kezdő tanárként is egy rendkívül jó kollektívába csöppentem, ahol az idős, tapasztalt pedagógusok és a fiatalok remekül tudtak együttműködni. Amikor igazgatóként visszatértem az intézménybe, ugyanebbe az összetartó csapatba érkeztem meg; ismertem és tiszteltem őket. Pontosan tudtam, kire mikor számíthatok, és kitől mit várhatok el; ők is ismertek engem. Ez a szimbiózis tette lehetővé, hogy az előttünk álló számtalan feladatot és problémát közösen, egy irányba húzva oldjuk meg. Elértük, hogy a tantestület együtt gondolkodjon az iskola fejlesztésén, s azon, hogy az itt tanuló diákok ne csak biztos elméleti és gyakorlati tudást kapjanak, de jól is érezzék magukat nálunk. Számomra mindig a becsületes, eredményes munka volt a mérce. Az igazgatói székben sosem a hatalmat, hanem a felelősséget kerestem. Egy vezető sikere ugyanis nem az irodájában dől el, hanem a tantermekben, a tanműhelyekben és a folyosókon – abban a bizalomban, amit a kollégáitól és a diákjaitól kap.

Az irányítása alatt az eredetileg mezőgazdasági profilú iskolát egy modern műszaki és szolgáltatóközponttá (gépészek, szakácsok, fodrászok képzésével) transzformálták át. Milyen kihívásokkal kellett szembenézniük a változó piaci igények miatt?

Az intézmény életében kiemelt szerepet kapott a hegesztőiskola, ahol technológusként és vizsgabiztosként is dolgozott. Mit jelentett ez a képzés az intézménynek? Milyen eredményeket értek el?

A hegesztőiskola a megalakulása óta az intézményünk egyik legfontosabb pillére. Ennek több oka is van. Egyrészt a hegesztőigazolvány megszerzésével egy plusz szakmát adtunk a diákjaink kezébe, ami jelentősen növelte a munkaerőpiaci esélyeiket. Másrészt ez a képzés komoly vonzerőt jelentett az alapiskolások számára, akik emiatt is választották a mi iskolánkat. A szakoktatók magas szintű szakmai tudásának és elhivatottságának köszönhetően nálunk mindig minőségi munka folyt. Erről tanúskodik az azóta itt végzett több száz hegesztő, valamint a diákjaink által az országos bajnokságokon és a Csehországban megrendezett nemzetközi versenyeken elért számos első és dobogós helyezés is.

Az iskola országos példaként szolgált a párhuzamos, kétnyelvű (szlovák és magyar) oktatási modelljével. Önnek személy szerint miért volt ennyire fontos az anyanyelvi oktatás megőrzése?

Ez valószínűleg már gyermekkoromban mélyen belém kódolódott. Jómagam az alapiskolát és a gimnáziumot is magyarul végeztem, mégis boldogultam az életben. Ebből fakad a szilárd meggyőződésem, hogy Ipolyságon és környékén a magyar nyelvű szakoktatás a szülőföldön való boldogulás igazi záloga. Mi nem csupán gépészeket, szakácsokat vagy fodrászokat képeztünk, hanem olyan magyar szakembereket adtunk a közösségnek, akiknek nem kell elhagyniuk a szülőföldjüket ahhoz, hogy tisztességes, értékálló szakma legyen a kezükben.

Hosszú ideje önkormányzati képviselő és az Oktatási és Ifjúsági Bizottság elnöke Ipolyságon. Hogyan tudta összeegyeztetni az iskolavezetést a közéleti szerepvállalással?

Valóban, immár 12 éve töltöm be ezt a tisztséget, és ez idő alatt jó néhány viharos időszakot és nehéz döntést éltünk meg. Nem volt mindig egyszerű a helyzetem, hiszen az iskolavezetői és a bizottsági elnöki szerep miatt sokszor érintettként, kettős pozícióban kellett irányítanom a munkát. Mindvégig arra törekedtem azonban, hogy a tiszta szakmaiságot és a tudásom legjavát helyezzem előtérbe. Mivel egy szakközépiskola a város teljes iskolahálózatából táplálkozik – hiszen a helyi óvodásokból és alapiskolásokból válnak később a mi diákjaink –, stratégiai fontosságúnak tartottam, hogy az ő helyzetüket és fejlődésüket is figyelemmel kísérjem. A rendszer összetettsége folyamatos megoldáskeresést követelt; sokszor a teljesen őszinte helyzetelemzések és a szakmai útmutatások jelentették az egyetlen járható utat a jövő építéséhez. Ezt sosem teherként, hanem komoly szakmai kihívásként és a közös fejlődés lehetőségeként éltem meg. Emellett a városi iskolatanács tagjaként is már több mint 16 éve tevékenykedem, és büszke vagyok rá, hogy ez a testület valódi, magas színvonalú elemző és tanácsadó szervként tudott működni a város érdekében.

Idén az ország két legjelentősebb szakmai díját is átvehette: a Pedagógus Életpálya Díjat és a miniszteri Szent Gorazd Ezüstérmet. Mit jelentenek ezek a rangos elismerések önnek?

A laudációban kiemelték, hogy nem ismer kompromisszumot, ha szakmai minőségről és rendről van szó. Ez a határozottság is a sikerei kulcsa volt?

Több mint három évtizedes intézményvezetői tapasztalattal a hátam mögött azt mondhatom, hogy a válasz egyszerre igen és nem. Egy szakközépiskolában a szakmai minőség és a rend kérdésében valóban nem létezhet megalkuvás. Mi a munkaerőpiacra, az életre nevelünk, ott pedig a félmunka nem „négy mínuszos” osztályzatot jelent, hanem selejtet. Ha a diák nálunk nem tanulja meg a fegyelmet és az önmagával szembeni igényességet, a leendő munkaadója fogja őt azonnal elküldeni. Ezt a felelősséget harmincnégy éven át mindennap szem előtt tartottam: a magas szakmai mérce nálunk a piacképes tudás alapköve volt. Úgy gondolom, ha a követelmények szigorúak ugyan, de a szabályok tiszták és mindenkire egyformán vonatkoznak, az nem feszültséget szül, hanem biztonságérzetet ad. A határozottságom tehát fontos pillér volt, de a harmincnégy év igazi művészete mégiscsak az maradt, hogy miközben a szakmai szintből nem engedtem, a mindennapokban sikerült megőriznem az empátiát és a pedagógiai alázatot. A rend ugyanis csupán a keret – tartalommal és sikerekkel az élő emberi kapcsolatok töltik meg.

2025 szeptemberétől az iskola az optimalizáció miatt egyesült a helyi szlovák gimnáziummal. Hogyan látja a jövő szakoktatásának helyzetét a régióban és általában az országban?

Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ezzel a lépéssel valójában a helyi szlovák gimnáziumot – és annak bilingvális tagozatát – szerették volna mesterségesen életben tartani, hiszen egy alig 70 fős diáksággal rendelkező intézmény önállóan már életképtelen lett volna. A legnagyobb félelmem mégis az, hogy ebben a nagy, közös struktúrában a kétnyelvű (magyar és szlovák) szakmai oktatás sérülhet, háttérbe szorulhat, ami komoly hátrányt jelentene a diákjaink számára. Ugyanakkor pedagógusként és vezetőként nem vehetem el a reményt a jövőtől. Ha a kezdeti adminisztratív viharok elcsendesednek, a két intézmény tantestülete és diáksága megtalálja a közös hangot, és a fenntartó is valódi forrásokat biztosít, hosszú távon akár még egy működőképes, modern iskolaközpont is kisülhet ebből. De ehhez az kell, hogy a döntéshozók ne csak számokat lássanak a papíron, hanem a régió valós igényeit és a fiatalok jövőjét is.

Ha most visszatekint a maga mögött hagyott több mint négy évtizedes pedagógusi és intézményvezetői pályára, mi az a legfontosabb üzenet vagy érték, amit a legszívesebben átadna a jövő pedagógusnemzedékének és a régió diákjainak?

A négy évtized alatt a világ hatalmasat fordult, és az értékrendek is alaposan átrendeződtek. A változás szele természetesen az iskolát sem kerülte el: rendszerek, szakok és tantervek jöttek-mentek, de a fő célunk ugyanaz maradt: emberségre, tisztességre és a becsületes munka szeretetére nevelni. Iskolánk falai között generációk nőttek fel, és ma már az egykori diákjaim gyermekei, sőt esetenként unokái ülnek az iskolapadokban. Fontos, hogy a tanárok és szakoktatók tudatosítsák: a szakma ugyan megtanítható, de a hivatástudat kizárólag hiteles példamutatással adható át. Azt kívánom az utánam jövőknek, hogy sose veszítsék el a hitüket a minőségi szakoktatás fontosságában. Ne feledjék: minden egyes, anyanyelvén kitanított diák egy-egy újabb erős tégla a hazai magyar közösségünk megmaradásának falában.