2022. január 11., 12:40

Mesél az öreg suszter

A szőgyéni Gábris Jani bácsi, a huncut öreg suszter éltes koráig dolgozgatott kis műhelyében. A duruzsoló kályha mellett sok szép, meghökkentő és vidám történettel ajándékozta meg azt, aki meg is várta lábbelije megjavítását. Leginkább az ördöggel való találkozását szerettem hallgatni, de most hadd meséljen családi lakodalmaikról.

gábris
Fotó: Családi képarchívum
A Gábris testvérek

Katusunk a front előtt esküdött. Menyegzője azért is emlékezetes marad, mert aznap dobták le a harangot a Nagyboldogasszony-templom tornyából. Jómagam 1947-ben nősültem.

A vendégsereg az utcán hangosan énekelve ment levenni a menyasszony koszorúját. Több se kellett a csendőrparancsnoknak, azon nyomban meg akarta őket büntetni csendháborításért.

Ekkor az egyik hölgy karon fogta, mondván, jöjjön velünk a tisztúr mulatni. Nem kellett annak kétszer mondani, már útközben egy flaskó pálinkát benyakalt. Reggelre eszméletlenre itta magát, alig bírtam bele életet verni és hazatámogatni. Ez azonban kismiska Annus néném esküvőjéhez képest.

Ki akarták telepíteni az egész násznépet

Annus lagzija a kitelepítések idejére esett, és majdnem tragikumba torkollott. A községbe rendelt sofőrök egyike kiszimatolta, jó hely a lakodalom egy kis iszogatásra. Jócskán felöntött a garatra és állandóan a prímást zaklatta kívánságaival. A zenészek szóltak, tegyek valamit, én pedig kitessékeltem az illetőt, aki szitkozódva hagyta el az udvart azzal, hogy visszatér még. Úgy 20-30 perc múlva csendőrtársaival tért vissza, éktelen puskaropogással – kilenc pisztolyból lövöldöztek az udvaron. A cigányok a padlásra menekültek. Ekkor Mánya Andri, a keresztapa akkorát vágott a csendőrparancsnokra, hogy a feje belelógott a kút vizébe és a pisztoly is kiesett a kezéből.

Menekültek a betolakodók, mert azt hitték, minden vendég őket üldözi. A sofőr visszaforogva egyre kiabált, ezek irrendenták, szívesen kiviszi mindet a vasútállomásra, van vagon elég.

Lélekszakadva rohantam segítségért a helyi csendőrlaktanyába. Ševčík volt szolgálatban és egy „Csokoládé” becenevű magyar gyerek. Mondtam, jöjjenek gyorsan, mert a csendőrök lövöldöznek, és ki akarnak telepíteni.

Mire én a „mi” csendőrjeinkkel visszatértem, akkor már tüzelőállásban körbeállták az épületet. Még Ševčíkék is féltek, elbújtak a szomszédban és onnan kiabáltak: Nestrielajte! (Ne lőjetek!). Felszólították őket, hogy a törvény nevében hagyják abba, mert jelenteni fogják a felsőbb hatóságnak.

Nem tudom mi történhetett, de a parancsnok nagyot füttyentett, erre mind elkotródtak. Ő azonban maradt, így kénytelenek voltunk meghívni a lakodalomba a helyi csendőrökkel együtt.

Ám be se tudtunk jutni az udvarba, mert minden ajtó zárva volt. Se zene, se vendégsereg. Sokan hazamenekültek, csak a szűkebb rokonság tartott ki. Ők is a szekrényekből, az ágy alól bújtak elő. Béla, a vőlegény is rosszul lett, tán azért, mert nemrég jött haza a fogságból és még igen le volt gyengülve.

Nagy nehezen azért helyreállt a rend, bár a férfiakat alig lehetett lefogni, hogy meg ne verjék a parancsnokot. A zenekart is sikerült lecsalogatni a padlásról, de a menyecsketánc bizony nyúlfarknyira rövidült.

A vőlegény falfehéren ücsörgött egy széken, a jócskán megcsappant vendégsereg pedig már nem tudta felvenni a mulatozás megszakadt fonalát. Néném „emlékezetes lagzija” vég-óráján leginkább annak örült, hogy nem a Magyarországra tartó vonaton érte őket a lakodalom vége.   

Megjelent a Magyar7 2022/1. számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.