Megkapaszkodni az életben
Ritka találkozót tartottak Párkányban. A gyermekotthon jelenlegi dolgozói és lakói invitálták meg az egykori lakókat emlékidézésre, beszélgetésre, hogy elmondják a mostani nevelteknek, mi várta őket az otthon elhagyása után, hogyan boldogultak, milyen kihívásokkal szembesültek.
A találkozó ötlete Hajtman Marian fejében fogant meg, aki immár harminc éve az otthon nevelője. Hozzá csatlakoztak a jelenlegi és egykori nevelők. Felkeresték a legrégebbi neveltjeiket is, akik közül néhányan már az ötvenes korosztályhoz tartoznak. A találkozó híre gyorsan terjedt, a volt lakók is értesítették egymást, s néhányan közösen szervezték meg az útjukat egykori lakhelyükre, Párkányba. Sokan voltak, akik vették a fáradtságot és Németországból, Csehországból, Magyarországról, vagy éppen Hollandiából is eljöttek, árulta el Mikolai Mária nevelőnő, aki maga is 21 éve áll az otthon szolgálatában.
A gyermekotthon igazgatónője, Jónás Klaudia mindenkinek megköszönte, hogy eljött a találkozóra. Őket az otthon jelenlegi lakói tánccal, versikékkel, énekkel fogadták. Hajtman Marian ezután mindenkit megkért, meséljen magáról, mit tapasztalt, hol tart az életben.
Családot, hivatást találni
Talán maguknak a nevelőknek volt a legfelkavaróbb látni a neveltjeiket anyaként, apaként, hogy akiket régen a szüleik elhagytak, nem gondoztak, most saját családjukkal büszkélkednek. Ugyanakkor a találkozó elsődleges célja az volt, hogy a mostani gyerekek hallják, milyen jövő várja őket, hogy a negatív példák mellett sokkal több a pozitív történet. Sokaknak sikerült megkapaszkodniuk az életben, és a nevelőik most joggal lehetnek büszkék rájuk. A résztvevők sorra kiálltak sorstársaik elé, és beszámoltak arról, mi történt velük, amióta alig-felnőttként nekivágtak az életnek. Sokan megtalálták a párjukat, és családot alapítottak, kicsi gyermekekkel érkeztek. Volt, aki rátalált a hivatására, de olyan is, aki még csak próbál egyről a kettőre jutni. Őszintén elmondták, az otthont elhagyva nagyon nehéz boldogulni, és könnyű feladni, de aki tud küzdeni, annak sikerülhet egzisztenciát teremteni és boldognak lenni.
Béla beszámolója szívszorító volt. Könnyes szemmel köszönte meg a gondoskodást volt nevelőinek, a többi gyereknek pedig elmondta, hogy érdemes volt küzdeni és legyőzni az akadályokat, mert a rosszban is meg lehet találni a jót. Ő a ’80-as években, 11 éves korában, két nővérével együtt érkezett a gyermekotthonba. Apjuk elhagyta őket, anyjuk alkoholista volt, és nem törődött velük. Nehezen szokták az otthon szabályait, de idősebb nővérük mindig segítette a két kisebbet. Azután sem feledkezett meg a testvéreiről, hogy ő maga kikerült az otthonból. Béla kitanulta a kőművesmesterséget, és a másik nővérével indult neki az életnek. Visszakerültek a szülőfalujukba, ahol tönkrement anyjukat gondozták. Miután anyjuk meghalt, Béla elindult pénzt keresni. Több országban is dolgozott, majd Németországban állapodott meg, ahol a munkáját megbecsülték, és meg is fizették. A pénzt nem herdálta el, segítette húgát is, aki szintén talpra állt. Az ügyes fiúra felfigyeltek a faluban is. Támogatták őket, és természetesen sikerült neki feleséget is találni, családot alapítani. Két szép gyermeke van, akikre nagyon büszke és ma rendezett családban él.
Sajnos az életnek vannak nehéz pillanatai és a józan észnek ellentmondó törvényei is. A hivatalok értesítették őt, hogy apjuk gondozásra szorul, és az adósságait neki kellene kifizetnie. Érthetetlen dolog, hiszen apjukat alig ismerték, nem is látogatta soha az otthonban lévő gyermekeit. Nehéz bírósági tárgyalások után sikerült a dolgot jól elrendezni. A gyerekek, annak ellenére, hogy az apjuk nem törődött velük, a mai napig látogatják egy intézetben.
Új családban, kitaszítva
Erika is szívből köszönte, hogy az otthonban olyan felnőttre lelt, akiben bízni tudott, hiszen annak idején, amikor anyja új családot alapított, őt teljesen elutasították, testileg, lelkileg bántalmazták.
A szomszédok figyeltek fel a kislány rossz állapotára, és így került a 2000-es évek elején kiskamaszként az otthonba. Sokat lázadt a szabályok és a gondoskodás ellen. Nehezen volt képes elfogadni a szeretetet, amiben olyan kevés része volt. Végül megnyugodott, és a bizalom által a lázadó egyénisége változni tudott. Elárusítónő lett, és szeretett volna leérettségizni is, ám ekkor már nem maradhatott a gyerekotthonban. Igyekezett munkát találni, és megkapaszkodni az életben. Eleinte ez nehezen ment, de soha nem adta fel. Kereste azt a társat is, aki megérti, és képes elfogadni a múltjával együtt. Végül megtalálta a párját, aki később a gyermeke édesapja lett. A találkozón kiemelte, hogy mennyire szereti, és milyen hálás neki. Nevelői örömmel látták, hogy kedves, mosolygós anyuka lett belőle.
A munkájuk nem hiábavaló
Egyszerű és emberi volt a párkányi találkozó, telve a viszontlátás megejtő örömével. Többen elmondták, hogy bár akkor minden erejükkel szabadulni akartak az otthon négy fala közül, utólag hálásak az intésért, a türelemért és a gondoskodásért. Az otthon nevelőinek ezek az életutak jelentik az igazi köszönetet.
A résztvevők bejárták a Duna parti régi otthonukat. Igaz, sok minden megváltozott az évtizedek alatt, de a legtöbben megtalálták régi szobájukat, gyerekkori képeiket nézegették az otthon krónikáiban. Családjuknak is megmutathatták: itt nőttünk fel.
