Mátyusföldi tehetségek a magyarságért

A tehetség kincs, úgy rejtőzik a gyermekben, akár egy mag, és magában hordozza a fejlődés lehetőségét. A felvidéki magyar kisiskolákban kiemelt figyelmet kell szentelnünk a tehetség megóvásának, hiszen annak gondozása a nemzet kultúráját gazdagítja. A tanításban az a legszebb pillanat, amikor a gyerek felfedezi magában a tehetséget.

Nincs ehhez hasonló érzés a földön. Vannak diákok, akik a magyar nyelv ápolását, a magyar kultúra védelmét, valamint a hagyományok megélését és terjesztését tűzik ki feladatul, és nem szégyellik kimondani, számukra ez igenis fontos, és a jövőjüket is ennek a célnak akarják szentelni. Ők a zálogai a felvidéki magyarság megmaradásának.

A Palóc Társaság a magyar kultúra napja tiszteletére 23. alkalommal meghirdetett tanulmányíró pályázatán három mátyusföldi tehetség részesült megosztott első díjban. Őket kérdeztük magyarságtudatukról, elért eredményeikről és további terveikről.

Kempski Sára, a nagymácsédi Mészáros Dávid Alapiskola nyolcadik osztályos tanulója sok szinten képes kibontakoztatni tehetségét, leginkább a zene, az ének, a néptánc és a magyar irodalom területén érzi magát otthon. A pályázatra kiírt témák annyira megihlették a fiatal diákot, hogy utánajárt az interjúkészítés fortélyainak, majd felkereste a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem adjunktusát, az Ex Libris díjas Hrbácsek Noszek Magdalénát, hogy együtt beszélgessenek el a magyarságtudatról, a nyelv és a kultúra védelméről a

„S ki mint vetett, azonképpen arat – Az elődök példája az utódokban testesül”

 téma keretében.

– Magdi néni a kilencvenes években elment tüntetni, a magyarság érdekeit védeni, ötéves kislányával a karján. Engem ez a történet nagyon megragadott, nem akarom hagyni, hogy az ilyen példaértékű elődök történetei a homályba vesszenek – magyarázza Sára. – A pályázati munka megírása során végig az járt a fejemben, hogy nem akarok a többiekéhez hasonló írással előállni, szeretek egyedi dolgokat alkotni. Nem csak a mellünket kell verni, hogy mekkora magyarok vagyunk, én ezért tenni is akarok. Minket, kis felvidéki magyarokat már annyi csapás ért, annyiszor el akartak minket nyomni, de még mindig itt vagyunk, és számomra annyira szép, hogy minket nem lehetett innen eltüntetni. Egyre jobban fáj, hogy kisiskolák mennek tönkre a Felvidéken. A magyar szakos tanárokból Dunát lehetne rekeszteni, de az igaziakból már csak egy maroknyi van. Én a jövőben ezt a közösséget szeretném erősíteni. Ha a kilencvenes évek mérgezett nyilai betaláltak volna, mi most nem tanulhatnánk magyarul. Nekünk pedig kötelességünk tovább folytatni a harcot a magyarság védelmében.

Papp Ramóna, a felsőszeli Széchenyi István Alapiskola diákja az

,,Él a magyar mindörökké, sosem veszhet el”

című témát választotta. Sajnos egyéb elfoglaltságok miatt a díjátadó gálán nem tudott részt venni. A fiatal lány elmondta, fontos számára, hogy a véleményét, az őt foglalkoztató dolgokat írásban is kifejezhesse. Számára ez jelenti az igazi önkifejezést, és szívesen kamatoztatná tehetségét később a gimnáziumban is. Ramóna tisztában van azzal, hogy a felvidéki magyaroknak sokkal nehezebb dolguk van, mint az anyaországiaknak, hiszen sokszor kell harcba szállni az elnyomás ellen, és magát a nyelvet is félteni kell.

– Úgy érzem, van miért aggódnom. Sokszor eszembe jut, hogy mi lesz, ha a mostani kis magyar közösségek kihalnak. Ha az idős, kendős nénikék, vagy azok a lelkes fiatalok, akik még tovább viszik az ősök örökségét, nem lesznek, mi lesz akkor? Ezen túl nagyon féltem a tájszólásunkat is. Manapság a fiatalabbak már nem ismerik, elvesznek a szép régi szavak, amelyeket régen a mindennapokban használtak. Szerintem nem szégyellni kell a tájszólást, hanem megtanulni, tovább-adni, mert az is fontos része az itteni magyar kultúrának. Mindenesetre én igyekszem majd továbbadni a magyarságomat. Szeretném, ha a gyermekem is magyarul mondaná ki, hogy anya. De ezért tenni kell. Ha minden magyar fiatal így gondolná, s remélem, sokan így is gondolkodnak, akkor a felvidéki magyarságnak nem lesz szomorú vége – mesél az érzéseiről a felsőszeli diáklány.

Bukovský Dorottya, a Deáki Alapiskola nyolcadik osztályos diákja a Mátyusföld kies tájairól írt esszéjében, a

„Szép szülőföldem, Felvidék”

témában. A diáklány elmondta, az ihletet dédnagymamája meséi adták neki, aki egy Gelence nevű, csodálatos majorról regélt sokat a dédunokájának. Dorottya még a levéltárakban is kutatott, és felkereste az egykori major lakóját, Takács Ferencet, hogy átfogóbb képet kapjon az egykor Deákihoz tartozó majorság életéről.

– A Felvidék szülöttjeként el kell mondanom, merőben más dolgokat élünk meg, mint az anyaországi magyarok. Olyan időket élünk, amikor az emberek igen könnyedén elfelejtik a múltjukat, vagy az egyszerűbb beilleszkedés reményében feladják az identitásukat. Fontosnak tartom, hogy mi, a fiatalabb generáció tagjai kiálljunk szülőföldünk és anyanyelvünk mellett, csakis így tudjuk fenntartani az örökségünket – mondja Dorottya, majd hozzáteszi, hisz abban, hogy az embereknek szükségük van a kulturális feltöltődésre, ezért a művészetek irányába fordulva képzeli el a jövőjét.     

Megjelent a Magyar7 2019/6. számában.