Lélekgyógyítók, akikben a szeretet lámpása ég

A Lélekgyógyító Alapítvány felvidéki koordinátoraként és az Ember az emberért polgári társulás elnökének tekintetéből erő, tenni akarás és jóság sugárzik. Találkozásunkkor azonnal érzem lényéből, nem egy könnyen legyőzhető szellemmel van dolgom, annak ellenére, hogy fiatalon meg kellett küzdenie a legelterjedtebb lelki betegséggel, a depresszióval.

Anett ápolónő a vágfarkasdi Gondozóotthonban, munkájából kifolyólag nap mint nap találkozik olyan emberekkel, akik segítségre szorulnak, és súlyos egészségügyi, lelki gondokkal küzdenek, és ő többször az emberi lét utolsó óráiban is a gondozottak mellett áll. A depresszióval folytatott küzdelem megtanította arra, hogy a lehető leghatékonyabban tudjon segítséget nyújtani a rászorulóknak.

– A depresszió olyan állapot, amikor az ember eltéved önmagában, retteg a saját gondolataitól, és ezzel akár pánikrohamba hajszolja magát, miközben igyekszik hazug képet alkotni magáról a világ felé, mintha minden a legnagyobb rendben lenne – beszél a depresszív állapotról Anett. Ő maga egy hozzátartozójának súlyos megbetegedése után került ilyen kóros hangulati állapotba.

– Én is elbújtam a világ elől, az igaznak hitt barátok pedig elfordultak tőlem. Sokszor úgy gondoltam, talán még a halál is jobb lenne, de folyamatosan keresgéltem a segítség különböző útjait. Ebben az állapotban az volt a legrosszabb, hogy nem voltak érzéseim, üresnek éreztem mindent, közben pedig nemcsak a lelkemet, de a testemet is betegnek éreztem. Hiába mondták az orvosok, hogy testileg egészséges vagyok, nem hittem nekik. Végül, miután mindenféle orvosi, terápiás és gyógyszeres kezelés megbukott, rájöttem, hogy a kiutat az ember a depresszióból csakis saját maga találhatja meg.

Anett a depressziós állapotból való kiútkeresés során talált rá a budapesti székhelyű, a lelki egészségvédelem és önismeret fejlesztésében is tevékenykedő Lélekgyógyító Alapítványra. Felvette a kapcsolatot annak vezetőjével, Papp Lászlóval, aki pozitív életszemléletével és áldásos munkájával megmutatta a kiutat és az élet egy másik oldalát. Az alapítvány fontos feladatának tekinti a szegénység enyhítésében való aktív részvételt, így Papp László megkérte, kísérje el őt egy adományozó körútja során a mélyszegénységben élőkhöz. Anett, látva a szegény családok és az ártatlan gyerekek nyomorúságos állapotát, úgy döntött, hogy bekapcsolódik az alapítvány munkájába. Kezdetben főleg Magyarország területén keresték a megoldásokat, idővel ráébredtek arra, hogy a Felvidéken is közvetlenek és nyitottak az emberek a rászorulók támogatására, így ma már Szlovákiában is igyekeznek megtalálni a pozitív világlátású embereket és megértetni a közösséggel, miért jó segíteni.

– Amikor az ember másokért tud cselekedni, szeretetet tud adni, akkor ő maga is gyógyul. Boldogabb az életed, ha tudsz segíteni. Amikor látod, hogy gyerekek kerülnek életveszélyes, beteg állapotba a rendkívül rossz életkörülményeik, a nincstelenség miatt, az megszorítja a szívedet. Amikor látsz egy tehetetlenségtől síró anyát, és oda tudsz állni, segíteni tudsz, az leírhatatlanul szép, de fájdalmas érzés.

A Lélekgyógyító Alapítványnak ma már működik a felvidéki társszervezete, így a segíteni és adományozni vágyók az Anett által vezetett Ember az emberért polgári társulást is felkereshetik. A társulásnak Dunaszerdahelyen van a székhelye. A polgári társulás elsősorban a lelki segítségnyújtást tűzte ki célul, de az adománygyűjtés is folyamatosan zajlik mindkét szervezetnél. László és Anett hetente több ezer kilométert autózik, hogy begyűjtse és a kellő helyre juttassa el az adományokat. Jelenleg azon dolgoznak, hogy iskolákba is elérjenek a programmal, és egy-egy előadás keretében elmagyarázzák a gyerekeknek, miért és hogyan érdemes segíteni. Anett örömmel konstatálja, hogy a kezdeti iskolalátogatások hatékonynak bizonyultak. Példaként hozza fel, hogy miután Lászlóval a mélyszegénységben élő, rászoruló gyerekekről beszélgettek elsőként a nagymácsédi alapiskolásokkal, a gyerekek önként kínálták fel a segítségüket és szüleiket is adományozásra ösztönözték.

Azon a helyen, ahová adományt visznek, mindig felmérik a terepet, mit tudnak adni az élhetőbb élet érdekében. Kifejti, hogy László mindig szigorú terepfelmérést tart, és semmiképp nem juttatnak például pénzbeli adományt olyan helyre, ahol valamelyik szülő az alkoholizmussal küzd, és ügyelnek arra is, hogy senki ne használhassa ki az alapítvány jóindulatát.  Leginkább háztartási cikkekre, ruhaneműre, kisebb bútordarabokra, illetve élelmiszeradományokra van szükség. A jövőben szívesen nyitnának adományboltokat is, amelyek bevételéből meg tudnák venni mindazt, amire a rászorulóknak szükségük van. Anett és László hihetetlen távolságokat képes lefedni a segítség érdekében, hiszen Pozsonytól Kassáig akadnak olyan családok, akiket pártfogolnak. Jut segítség a szegényeknek, de a beteg, rászoruló gyerekeknek is, akiknek valamilyen eszközre van szükségük a minőségibb élethez.

– Mi ketten természetesen kevesek lennénk ekkora távolságra, de sok helyen vannak segítőink, akik koordinált gyűjtést folytatnak – mondja Anett, majd hozzáteszi, hogy a jó cselekedet iránti szándék ragályos, ezért az ember nem vár fizetséget. Az alapítványnál végzett tevékenység nem munka, nem is hivatás igazából, hanem egy életérzés.   

Megjelent a Magyar7 2019/16.számában.