Ladóczki Vilmos, a "gyűjtögető" ember
A magyar népélet és általában a paraszti élet gazdag és roppant változatos tárgyi emlékekkel rendelkezik. Ezek napjainkban részben magánszemélyeknél, részben múzeumokban és tájházakban találhatók. Az Egyházasbáston élő Ladóczki Vilmos tájháza számos, a régi paraszti világban fontos szerepet betöltő használati tárggyal van tele, melyek mindennapi életükben, munkájukban segítették az embereket.
Gömör és Nógrád határán, Egyházasbást egyik szűk utcájában lakik a Medvesalja talán legismertebb lakója, Ladóczki Vilmos. Háza újabb kori parasztporta, az udvaron megmentésre váró tárgyak sorakoznak. Isten hozta a múlt értékeire nyitott látogatót! – fogadja vendégeit Vilmos. S ahogy kinyílik az ajtó, egy több évszázadra visszanyúló világ tárul elénk. Ezer meg ezer tárgyban köszön vissza a nógrádi palóc ember élete, amelyet főképp Isten köré épített. Ennek bizonyítéka az a gazdag tárgyi kultúra, amely mindennapjaiban körülvette.
Vajforma, mézeskalácsnyomó dúc, egyháziostya-sütő, tányérok, falvédők, mindegyiken valamilyen szakrális ábrázolás jelenik meg. Gyakoriak voltak az úgynevezett türelemüvegek is, belsejükben Jézus Krisztussal, a Szentháromsággal, Szűz Máriával, a Szent Családdal és más szentekkel. Nagy kincs számára a Jézus Szíve- és a Mária Szíve-szobor, melyeket még Szabó Gyula, a festő mentett meg gömöri útja során. Vilmosnak Szabó Kinga, a festő özvegye ajándékozta az ereklyéket, amelyek az úgynevezett tisztaszobában vannak elhelyezve. Ebben mindig volt egy komód, s a lakók arra tették a vallásukat meghatározó tárgyakat. Azért sorakoznak itt az imakönyvek, szenteltvíztartók, rózsafüzérek, porcelánangyalok, tömjénezők, szentek szobrai, mert ezek valakiknek valamikor a hitük megerősítését jelentették. Külön kategóriát alkotnak a szentképek, amelyek egyetlen katolikus porta hitvesi ágya fölül sem hiányozhattak.
– Ezeknek a tárgyaknak lelkük van. Az őseink mindennek megadták a módját, és rendkívül nagy körültekintéssel készítették őket. Bármiről beszélhetünk, egy vajtartóról, falvédőről vagy mézeskalácssütőről – mondja Vilmos. Elmondása szerint nem kimondottan autentikus tájházat hozott létre. Szándékosan számos berendezési tárgyat kihagyott.
– Szerintem a tájházak lassan már futószalagszerűen készülnek, szakszerűséget nem igazán találni bennük. Sokan úgy gondolják, hogy a műanyag szenteltvíztartónak is helye van egy tájházban. Én ebben nem szeretnék partner lenni. Sok mindent kapok adományként, ajándékba, önzetlenül, de muszáj megválogatni, mit fogad el az ember. Nálam minden tárgynak története, lelke van. Bizonyos tárgyakról megismerhetőek bizonyos családok, életfeltételek, társadalmi, rendi különbségek, ezért számomra felbecsülhetetlen értéket képviselnek. Hiába van egy tárgyból több is, ezek mind a régi paraszti élet használati tárgyai voltak. Általuk válik láthatóvá, mennyire gazdag a mi palóc kultúránk.
Vilmos hegesztő-lakatosból lett régiséggyűjtő. Bár sokan kereskedőként tartják számon, számára mindig az értékmentés volt a legfontosabb. Azt mondja, minden tudását a „Bözsi néniktől”, „Jóska bácsiktól” szerezte, hiszen a népnél nincs hitelesebb forrás. 2008-ban talált rá az egyházasbásti házra, azóta újítja, szépíti.
– Egy lakótelepi egyszobás lakásból nőtte ki magát a gyűjtemény úgy, hogy már a garázsban dobozokban álltak a letisztított, leimpregnált tárgyak. S mikor az egyik felvidéki utam során megláttam ezt a házat, rögtön éreztem, hogy akár az otthonommá is válhat. A sok év alatt rengeteget változott a ház elrendezése, berendezése. Mindig jön egy „minőségi csere”, ami felrúg egy részletet, és jöhet az átrendezés. De most úgy érzem, hogy már nem fogom tovább alakítani. Még a gyönyörű kovácsoltvas tárgyaim várnak elhelyezésre. Ezeknek a ház hátsó szobájában találtam helyet.
Gyűjteményét a sokszínűség jellemzi, de megvannak a személyes kedvencei, a gyengéi: az üvegek.
– Tűzben született szépségeknek hívom őket. Egyrészt a 25 év megmutatta, mennyire feledésbe merülnek ezek az üvegek, másrészt az, hogy ha egy 300 éves üveg megmarad, az már műtárgynak számít. Én pedig felszolgálom benne a pálinkát, vagy beleteszem a tejet, a mézet, mert régen erre szolgáltak. A hutaüvegekből nincsen két egyforma. Én főképp a bükki, Katalin-völgyi, poltári, környékbeli üvegeket gyűjtöm. Van egy nagyon értékes és ritka hordóüvegem. Nagyon sokan kérik, adjam el, de olyan kisugárzása van, hogy nem tudok megválni tőle.
Két évig Noszvajon volt egy komoly üveganyag-kiállítása, több mint 200 darabból. Ezekből és saját otthoni üvegeiből áll össze hamarosan egy füleki kiállítás a Bebek-toronyban, amelyen megközelítőleg 300 darabot tekinthetnek meg az érdeklődők.
– Itt nem a mennyiségre, inkább a minőségre helyezem a hangsúlyt. A kiállítást a környék üvegeiből igyekszem összeállítani, hogy az egykori tulajdonosok, akik nekem adták az üvegeket, lássák, hogy megbecsülték azokat, jó helyre kerültek.
Célja, hogy még a pincéjében sorakozó tárgyaknak is megfelelő helyet találjon.
– Bükkszenterzsébeten a polgármesterrel közösen létrehoztunk egy tájházat. Az ottani kiállítás anyagát, valamint a nálam bedobozolt darabokat szeretném elhelyezni egy olyan házban, mint az egyházasbásti, ami turisztikai látványosságként is szolgálna.
Manapság már csak a tájházak, múzeumok és egyéb gyűjtemények őrzik a régmúlt emlékeit. Érdemes egy-egy ilyet meglátogatni, hogy erőt és hitet merítsünk őseink hagyatékából. Ladóczki Vilmos tájházát, előzetes telefonos egyeztetés alapján, bárki meglátogathatja. A vendégeket mindig szívesen fogadja. Kedvencei a nyugdíjasok, akiknek gyermekkorukat idézve valóságos időutazás a ház megtekintése.
– Egy-egy látogatás könnyeket csal a szemükbe. Ilyenkor nyer visszaigazolást, hogy jó munkát végeztem. De a fiatal generációt is szívesen látom, hisz nekik is teret kell engedni. Ha kissé visszatekintenek nagyszüleik hagyatékának sokszínűségére, talán kedvet kapnak a gyűjtéshez, és jobban fogják becsülni mindazt, amit megörököltek.
(Az írás a Magyar7 c. hetilap 2018/28. számában jelent meg.)
