Jelet hagyni
Szeptember végének egyik kellemes késő délutánján ismét megtelt a Dunaszerdahelyi Csallóközi Könyvtár terme. Ezúttal Tóth László költő, író kétrészes Időutazás című könyvét mutatták be az érdeklődőknek. A szerzővel Csáky Pál író beszélgetett. A könyvbemutatón Köles Bence értő tolmácsolásában részletek hangzottak el a József Attila-díjas alkotó munkáiból.
Az estet Lacza Ilona, a könyvtár igazgatója nyitotta meg, majd a könyvek kiadója, Hodossy Gyula elmondta, a szerző kiváló kéziratokat tett le a kiadó asztalára, olyanokat, amelyekből megismerhetjük, hogy miről is gondolkodott az utóbbi évtizedekben.
Nagyon fontos dolognak tartom, hogy legyenek ilyen iránymutató szövegek nemcsak az irodalomról, hanem úgy általában az élet dolgairól, magyarságtudatról, a csehszlovákiai és szlovákiai létről, a szlovákiai magyar létről, a felvidékiségről, az összmagyar világról, és mindenről, ami ebben a világban létezik
– emelte ki Hodossy.
Nagy Erika, a SZMÍT titkára is köszöntötte az est résztvevőit, majd átadta a szót Kovács Balázs fiatal költőnek, az OPUS újdonsült főszerkesztőjének, aki megállapította, a fiatalabb generáció számára példamutató kellene, hogy legyen Tóth László írói jelenléte, mert munkabírása, figyelmének intenzitása, széles körű érdeklődése és az a műveltség, amelyet mindezeknek köszönhetően a magáénak tudhat, figyelemre méltó.
Ha az irodalmi életünkön belül szétnézek a saját korosztályomban, vagy a nálam fiatalabbak között, egyre kevesebb olyan szerzőt látok a Felvidéken, akit nemhogy hasonlóképpen, hanem valamiképpen vagy bármiképpen foglalkoztatna a szlovákiai magyar irodalom múltja és jelene, és aki esetleg esszét, tanulmányt, kritikát, recenziót szeretne és/vagy tudna írni róla. A kortárs magyar irodalom iránt is mintha szűkülne az érdeklődés
– fogalmazott Kovács Balázs.
Csáky Pál a beszélgetés bevezetőjében megállapította, hogy Tóth László az a legnemesebb értelemben vett gondolkodó ember, aki több dimenzióban próbálja meg értelmezni azt a létet, ahová csöppentünk mindannyian, és ahová ő becsöppent. Feltette Tóth Lászlónak a könnyűnek tűnő, ám a válaszadás szempontjából bizony bonyolult kérdést: „Kedves Tóth László, te minek érzed magad, és hogy látod magad ebben az elmúlt közel háromnegyed évszázadban?” A frappáns és kézzelfogható lényegi válasz már az első mondatban megérkezett Tóth Lászlótól.
Egész életemben más sem akartam lenni, csak Tóth László. Most, hogyha sikerül annak lennem, és ha egyáltalán érezhetem magam ennek, akkor úgy gondolom, hogy valami értelme csak volt. Végül is minden ember életének vagy minden életnek a legfontosabb sarokpontja, hogy az ember megtalálja azt, aki önmaga lehet, akivel önazonos lehet. Ez irtó nehéz feladat, sokszor egy egész életre munkát ad, hogy önmagunk legyünk. De az még nem elég, hogy önmagunk vagyunk úgy általában, hanem meg kell tanulnunk minden helyzetben önmagunk lenni. Én ezen azt értem, hogy van egy borzasztó szerencsés vagy átkozott tulajdonságom, méghozzá az, hogy én ugyanazon pillanatban képes vagyok önmagamat látni az adott helyzetben is, meg „fölülről” is.
Most például ez a „fölül” levő énem jókat kuncog magában azon, hogy én itt töröm magam és „keresem a szót” (a régi sláger szerint). Ez átkozottul nehéz, viszont ugyanakkor szép is. Megóvott és remélem, a továbbiakban is megóv attól, hogy hazudjak. Tehát, hogy ne azt mondjam, amit tapasztalok, amit gondolok arról, amit látok. Ez azért is nehéz, mert, amit mi látunk, amit mi valamiről vagy valakiről gondolunk, nem biztos, hogy úgy látja, vagy azt gondolja magáról egy másik ember. És ez állandó konfliktushelyzeteket teremt, viszont kellő bölcsességgel és ezzel a magam „felülről” látásával, meg hogy nem engedem magam „elszállni”, ez segített.
Csáky Pál megemlítette, hogy sok új energiát, kritikus látásmódot hozott a (cseh)szlovákiai irodalomba Tóth Lászlóék írónemzedéke.
Érezni lehetett, hogy nem voltatok teljesen elégedettek a háború utáni első értelmiségi és írói, költői generáció dolgaival, ugyanakkor – amit én nagyon-nagyon pozitívan értékelek – egyetlen negatív kitétel nincs az előttetek járókra. Tehát abszolút nem bántod őket.
Tóth László válaszában fontosnak tartotta leszögezni, hogy az ember tudjon olvasni, megértő „módban” olvasni, ami nem azt jelenti, hogy mindenben azonosulna azzal, amit olvas, hanem azt, hogy a szerzőjét anélkül, hogy azonosuljon vele, nagybetűs embernek tekintse.
– Az ember megtanul, vagy legalábbis én igyekeztem megtanulni folyamatokban gondolkodni és látni a világot – válaszolta a felvetésre Tóth László, akinek – Csáky szerint – a munkabírása, termékenysége irigylésre méltó, ha úgy tetszik, egy intézmény feladatát látja el.
– Erre azt tudom mondani, hogy ha egy ember el tud látni egy intézményi feladatot, akkor az nem annak az egy embernek az érdeme, hanem az intézményeknek a szégyene mondjuk – felelte ironikusan az író, hozzátéve, hogy amit ő sok évtizeden keresztül csinált, az bizonyos értelemben kulturális leletmentés is.
– Ez egyfajta szorgalmi munka, egyszemélyes múzeum, hogy mindazt, amit én a világból érzékeltem, láttam, tudtam, amivel kapcsolatba kerültem, azt valahogy megmentsem. Az, amit a két könyv összefog, háromféle forrásból jött össze: olvastam, hallottam, láttam. Éltem. (…) Nem bánom azt, ami lett belőle, de azt se bánom, hogy akik utánam jönnek, bánják azt, hogy mit írtam. Végül is az ember dolga a világban: nyomot hagyni.
Tóth László már műveinek, könyveinek számát tekintve is „nyomot” hagyott. Ha azonban arra is reflektálunk, amit a fiatal költő és szerkesztő, Kovács Balázs az est elején elmondott, hogy a legifjabb nemzedékeket már egyre kevésbé foglalkoztatja nemzetrészünk múltja (irodalma), érdemes megszívlelnünk Tóth László szavait.
Azt hiszem, annak a késztetése vagy ösztönzése, hogy jelet hagyjunk, minden írói, tudósi és minden emberi krédónak a lényege, a Neander-völgytől egészen máig, de nem vagyok benne biztos, hogy még sokáig, mert most az egyén már kezd eltűnni. Már a tömegember kezdi az egyént kiszorítani, kiölni, sőt, az egyénekből is az egyénit kiszorítani. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az folytatódik, ami tízezer éveken keresztül épült egymásra, mert annyira elszakadt az ember a természettől. Egyre több jel mutat arra, hogy a természet ezt nem fogja annyiban hagyni, a természet nem fog minket büntetlenül kiengedni. Tehát mi a természet gyermekei vagyunk, nem élhetünk egy természetfölötti vagy természetellenes világban, mert az már nem az a világ lesz. Nem a mi világunk. De még ez se igaz. Egyáltalán nem a világ lesz.
Mindenkit arra biztatok, vegye kézbe Tóth László szóban forgó két könyvét (is), mert számos érdekes dolgot megtudhat, ha úgy tetszik, önmagáról is.
Végezetül, de nem utolsósorban szívből gratulálunk Tóth Lászlónak legújabb kitüntetéséhez, a Magyar Örökség Díjhoz.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/41. számában.
