Hosszú évek orvosi mulasztása után

Bokor Klára 2019. február 09., 18:18

Számtalanszor műtötték, elviselhetetlen fájdalmakkal élt, állapota szinte összeegyeztethetetlen volt az élettel. Szerencsére nem maradt magára a bajban. Most, hét évvel a gyötrelmek után jól van, biciklizik, fürdik, és a segítésre tette fel az életét. A zselízi Forgáčné Méri Gizella (60) mesél betegségéről. Mint mondja, másoknak, okulásul.

Fotó: Bokor Klára

33 éves volt, amikor megállapították, hogy autoimmun eredetű fekélyes vastagbélgyulladása van, ami azért is veszélyes, mert elrákosodhat.

Negyven kilóra lefogytam, a fekvéstől mélyvénás trombózist kaptam. Olyan erőtlen voltam, hogy a falba kapaszkodva jártam – kezdi a történetet Gizella. Sajnos a munkámat is fel kellett adni, és csak évek múlva stabilizálódott az állapotom. Az idős professzor, akihez húsz évig jártam Pozsonyba, mindig azt írta a kórlapra: folytatni a kezelést.

Ha ezek alatt az évek alatt egyszer is végzett volna béltükrözést, fel lehetett volna fedezni a rák korai stádiumát,

de mivel ezt elmulasztotta, a gyógyszerek szedése mellett tünetmentesen nőtt bennem a daganat.

Képgalériánk:
Fotó: Bokor Klára

Egyszerre azt vettem észre, hogy nem tudok kiürülni. Rettenetes fájdalmaim voltak, rohantunk a pozsonyi klinikára. A professzor helyén akkor már egy fiatal doktornő rendelt, aki rögtön látta, mekkora a baj. Innen maga nem mehet haza, közölte. Ekkor már, a daganat miatt, a tükrözés is nehezen volt kivitelezhető.

Megműtöttek. Azt hittem, sikeresen, mert az altatásból felébredve rögtön a hasamat tapogattam, és megállapítottam, hogy megúsztam sztóma nélkül. Sajnos, nem sokáig.

A docens jót akart, de látnia kellett volna, ilyen tönkrement állapotban nem lehet kísérletezni. Két nap múlva az utolsó pillanatban sikerült a lábammal megnyomni a csöngőt, majd az őrült fájdalmak hatására az eszméletemet vesztettem. Egyenesen a műtőbe vittek, ki kellett tisztítani.

Rá három napra, amikor már két műtéten voltam túl, az orvos mellém ült, és elmondta, megyünk a műtőbe, most lesz kivezetve. Két sztómát kaptam, egyet a vékony-, egyet a vastagbélből. De még a három műtét után se lett vége a tortúrának, a sebeim gennyeztek, fájtak. A fekvéstől újra trombózist, életveszélyes tüdőembóliát kaptam.

Mikor ebből nagy nehezen kikecmeregtem, nyomban megfertőződtem a félelmetes kórházi bacilussal. Öt hétig vegetáltam a steril szobában.

Ekkor találkoztam két csodálatos nővel

Erika egy szobán feküdt velem. A maga is legyöngült, törékeny fiatalasszony annyit segített nekem, hogy megköszönni se tudom. Annál is inkább tette ezt, mert tudta, orvosi mulasztás áldozata vagyok. Amikor őt hamarább hazaengedték, kidíszítette a kórtermet, hogy jobb kedvem legyen, és később is többször meglátogatott.

Lidkával még előbb, azon a kivizsgáláson találkoztam, amikor közölték velem a rákbetegség tényét és azt, hogy azonnal a kórházban kell maradnom. Mivel nem volt velem se pizsama, se egyéb fontos dolog, felajánlotta, ezeket megveszi nekem, és a pénzt majd később odaadom. Visszautasítottam, de később újra összetalálkoztunk. Kórházi tartózkodásom alatt rendszeresen meglátogatott, bevásárolt, még karácsonyra is hozott maga sütötte édességet. Mivel Erikával is találkozott, megköszönte neki, hogy törődik velem.

Mindkettővel máig barátnők vagyunk.

Egész nap a fehér falat néztem, és kértem Istent, hogy segítsen. Küldött is egy aranyos, drága pszichológusnőt, aki naponta mellém ült. Bátorított, van remény, hiszen nekem segítő, mindenben mellettem álló férjem van, ami keveseknek adatik meg. A hosszú kórházi lét olyan pszichikai állapotba juttatott, hogy hazaadtak, pedig még nagyon nem voltam rendben.

A kivezetések körüli sebek olyan gyulladtak voltak, hogy még a készenléten sem mertek a gondozásához fogni. Ekkor határoztam el, megtanulom magam a kezelés módját – kapcsolódik a beszélgetésbe Gizella férje, István. 

Egy nap kibírhatatlan fájdalmai voltak, a nővér csak nyomkodta a csövet, amely így már majdnem átfúrta a bélfalat. Fogtam, szétszereltem az egész szerkezetet, kitisztítottam.

Nagyon finom keze van, és úgy tud ápolni, ahogy senki más – néz a férjére szeretettel az asszony. – Rendbe tette a fájós sebeket, s mivel zenész, még az infúziós kulacsot is az ő mikrofonállványára függesztettük. Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküle. De hálával tartozom a családomnak, a sógornőimnek és sok ismerősömnek is, akik a betegségem alatt rengeteget segítettek.

Az élet sztómával

Gabi, a tőlünk nem messze lakó ápoló biztatott, fogok én még szaladni! Csak legyintettem, hiszen az ágyban megfordulni is nehezemre esett – folytatja a történetet Gizella. S lám, azóta már a negyedik műtéten is átestem, teljesen eltávolítják a vastag- és végbelem. Idővel a vékonybél átvette a vastagbél funkcióját, úgyhogy nem kell túlzottan vigyáznom az evéssel.

Igaza lett Gabinak, biciklizem, dolgozom a kertben, tornázom, örülök a két kis unokámnak, és élvezem az élet mindennapi örömeit, amiket azelőtt meg sem láttam. Eleinte még gátolt a kivezetés, nem mertem emberek közé menni, de amióta a zacskó használatában rutinra tettem szert, ez is megváltozott. 2017 májusában még ötnapos római útra is vállalkoztam.

Betegségemben sokszor mondogattam, ha túlélem, én is segíteni fogok másoknak. Erika hatására önkéntes lettem.

Ha friss sztómáshoz hívnak, azonnal megyek, mert tudom, ezek a betegek eleinte tanácstalanok, erejük fogytán élni sem akarnak. Mondják is, hogy vidámságommal, életkedvemmel erőt tudok beléjük önteni, a praktikus tanácsokkal pedig igyekszem elviselhetővé tenni a sztómával élés kezdeti időszakát. Határtalan örömmel végzem ezt, mert tudom, tapasztalom, az angyalok emberi formában sietnek az elesettek megsegítésére.   

Az írás megjelent a Magyar7 2019/6. számában.

0 HOZZÁSZÓLÁS