Hét és fél évtized után sem hunyt ki a gyűlölet lángja

B. Vida Júlia 2019. június 22., 13:20

A második világháború legsötétebb fejezetének 75. évfordulójára emlékezünk. A holokauszt örök pecsét Európa lelkiismeretén, 6 millió áldozata jókora felkiáltójel: vigyázzunk, mert a gyűlölet olyan rombolásra képes, ami jóvátehetetlen dolgokat eredményezhet. Nem elég hallgatni a túlélők visszaemlékezéseit és beleborzadni, hanem össze kell zárni minden olyan szándék előtt, amely valami hasonlóval fenyeget.

Kornfeld Tibor, a Dunaszerdahelyi Zsidó Hitközség vezetője az évforduló tiszteletére adta ki Volt egyszer egy zsidó város, Dunaszerdahely című terjedelmes, korabeli dokumentumokban és fotókban gazdag könyvének bővített kiadását, amely angolul is megjelent. Fáradhatatlanul kutatja szülővárosa zsidó múltját, amelyet örökségül kapott a szüleitől, akik a csodával határos módon élték túl a haláltáborokat. Nagyszüleit azonban sohasem ismerhette, mind a négyen a holokauszt áldozatai lettek.

Június legvégén nagyszabású aszkarára, holokausztmegemlékezésre kerül sor a dunaszerdahelyi zsidó temetőben. Miben lesz ez más, mint az eddigiek?

Százötven vendéget várunk. Zömmel Izraelből, de Kanadából, Amerikából, a világ több pontjáról és Magyarországról is érkeznek, többségük dunaszerdahelyi gyökerekkel rendelkezik. Több, már a kilencvenes éveiben járó holokauszttúlélőt is várunk, akik az emléklángokat fogják meggyújtani az ünnepségen. Jelenleg éppen a vendégek elszállásolását és az ellátásukat intézem, egy részük szigorú kóser konyhát vezet otthon, amit itt is biztosítanunk kell számukra. Már kihelyeztük a város 11 pontján azt a 63 botlatókövet (Stolperstein), amely az egykor ott lakóknak állít emléket. A tizenegy család képviselői is visszaérkeznek őseik szülőföldjére, hogy személyesen mondják el a botlatókövek ünnepélyes átadásakor, kik voltak azok az emberek, akik valaha itt éltek, de a háború áldozataivá váltak. Az idei, jubileumi megemlékezés eseményfüzéréhez tartozik az alistáli zsidó temetőben való emléktábla-avatás. Kikerül egy emléktábla a dunaszerdahelyi vasútállomás falára is, amely a hetvenöt éve elhurcoltak emléke előtt tiszteleg. A város pedig zsidó kulturális fesztivált szervez június utolsó hetében, amelyen koncertek, kiállítások, holokausztmegemlékezés és a könyvem bemutatója is helyet kap.

Mikor legutoljára beszélgettünk, említette, hogy zsidó múzeum kialakítását tervezik a városban. Hol tartanak az előkészületek?

A könyvem írása és a bővített kiadás előkészületei során is rengeteg dokumentumra, fotóra, személyes visszaemlékezésre tettem szert, ami gazdagíthatná a múzeumot, amely elképzeléseink szerint zsidó múzeumként, nem pedig holokausztmúzeumként működne. A zsidó életet mutatná be, a születéstől a halálig, és azt a nyüzsgést és sokszínűséget, ami valaha ebben a városban jellemző volt. Az épületet hozzá – egy régi zsidóházat – már felajánlotta a polgármester úr. Ez egy földszintes ház a városközpontban, s át kell építeni. Több százezer euró szükséges hozzá, hiszen nemcsak múzeumként, hanem edukációs központként is működne a jövőben. Audiovizuális előadások is lehetnének ott, vagy akár könyvtár is. Ezért egy szintet szeretnénk húzni az eredeti épületre, amelynek földszinti részében lenne a múzeum, fent pedig az előadóterem és a könyvtár. A felújításra próbáltunk pályázni, de nem jártunk sikerrel. Magánszemélyek már eddig is sokat adakoztak, például adományokból épült meg a zsidó temetőben levő emlékfal is, ahol a holokauszt áldozatainak nevei olvashatók. Ez viszont most egy jóval nagyobb összeget kívánó beruházás, ezért csak akkor fogunk nekikezdeni, ha meglesz rá a pénz. Reményeim szerint a holokauszt 80. évfordulójára elkészülhet.

Képgalériánk:

Egyes becslések szerint Dunaszerdahely lakosságának a múlt század első felében több mint a fele zsidó volt. Az ő deportálásuk mikor és hogyan történt?

1944. június 15-én volt, de mi a zsidó naptár szerint, ami holdnaptár, Sivan hónap 27-én tartjuk, ami most június 30-ára jön ki. Dunaszerdahelyről különvonatot indítottak, s nemcsak a helyi, de a járásban élő zsidókat is – Nagymagyarról, Dióspatonyról, Bősről és más falvakból – összeszedték, és a városbeliekkel együtt vagonírozták be. Dunaszerdahelyen akkor még nagyjából 2500 ember volt, akit deportálni tudtak, zömmel asszonyok és gyermekek, valamint idős emberek, mivel a munkaképes férfiakat már előzőleg elvitték a munkatáborokba. Összesen 2969 személy került fel a vonatra, amit egy kassai állomáson lévő vasutas feljegyzéseiből tudunk, akinek fel kellett írnia a beérkező vonatokon utazó személyek számát. De még korábban, 1942-ben ismeretlen helyre vitték azokat, körülbelül 300 embert, akik ugyan a városban éltek, ide nősültek, itt jártak iskolába, az itteni rabbiknál tanultak, de sohasem kaptak letelepedési engedélyt – többségük kárpátaljai volt, de akadtak köztük lengyelek és németek is. A második világháború után derült ki, hogy az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijba kerültek, ahol lemészárolták őket. Az öt éve felavatott emlékfalra hosszas kutatás után 2735 nevet sikerült összeszednünk, és most, az idei aszkarán újabb, csaknem 200 név kerül fel az emlékfalra. Úgyhogy elmondható, szinte mindenki „megvan”, akit a városból a második világégés idején elhurcoltak és soha többé nem tért vissza.

Hova vitte a csaknem háromezer ártatlan embert a vonat?

Auschwitzba. Kassán átcsatolták a vagonokat más mozdonyokhoz, és itt vették át a kakastollas csendőröktől a vonatok felügyeletét az SS-katonák. Apukám és anyukám szokta is mondani, hogy ők nem találkoztak német katonákkal az egész út alatt, de még előtte, a gettósítás során sem, ezt mind a magyar hatóságok végezték. Elég nehéz mai ésszel felfogni, hogy a háború végén, amikor már látni lehetett, hogy azt Németország elveszíti, ennyire fontos volt a zsidók likvidálása Magyarország területéről. Amikor pedig elfogytak a vagonok, akkor gyalogmenetekben indították el az embereket a haláltáborok felé. Weiss nagyapám egy ilyen menetben halt meg, egy nyilas fiatalember lőtte le. Akik nem bírtak tovább menni, és leültek az út szélére, azokkal végeztek.

Vajon tudták azok az emberek, hogy hova viszik őket?

Gyakran felteszik nekem ezt a kérdést. Pedig a választ csak azok az emberek tudnák megmondani, akik akkor ott voltak. De akiknek sikerült valami úton-módon megszökniük a koncentrációs táborokból, azok figyelmeztetni tudták a világot, elmondták, mi történik ott. Csakhogy nem hittek nekik. Pedig még a pápához is eljutott a híre haláltáboroknak. Ipari módszerekkel, titokban tartva, a kulturált német nép képes volt előre megfontoltan, tervezetten hatalmas embertömegeket legyilkolni. Ezt ki kell mondani, nem szabad elkendőzni a dolgokat. Nekem nincs jogom megbocsátani a nagypapám nevében azt, hogy őt meggyilkolták. Ami a legszomorúbb, hogy nem tanult belőle a világ. Amilyen antiszemitizmus van napjainkban, az a háború óta páratlan. Van olyan rokonom, aki el akar költözni abból a nyugat-európai városból, ahol él, mert a zsinagógájuk falán rendszeresen fasiszta feliratokat talál, utcájuk végében pedig épül a mecset. Vagy gondoljunk csak a zsinagógák elleni támadásokra, Izrael negatív színben való feltüntetésére. Magam is azon dolgozom, hogy a féligazságokat helyre tegyem, a hazugságokat megcáfoljam, főleg arról, ami itt, Dunaszerdahelyen történt, mert azt jól ismerem. Az egykor itt élt nagyon népes zsidó közösség, amelyből mára alig ötvenen maradtunk, sokat tett ezért a városért, annak a felvirágoztatásáért. A múltat, főleg az ifjúsággal, meg kell ismertetni. Rémülettel tapasztalom, hogy nagyban folyik a történelemhamisítás, az olyan személyek rehabilitálása, akiknek közük volt a holokauszthoz.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/25. számában.

0 HOZZÁSZÓLÁS