Hanna és Kincső az első pillanattól a családunkhoz tartozik

2018. december 26., 11:20
B. Vida Júlia

Orosék még házasságuk hajnalán tettek egy fogadalmat, hogy ha úgy hozná a sors, mások gyermekét is magukhoz vennék és felnevelnék. De ne menjünk a dolgok elébe, ismerkedjünk meg az ő nem mindennapi történetükkel.

Oros-család
Fotó: B. Vida Jólia

A családfő, Csaba, aki református lelkész és optikus, a bejárati ajtóban fogad. Odabenn meleg, adventi hangulat. A feleség, Márta, aki a helyi művészeti iskola igazgatója, forró teával kínál. Lassan beszállingóznak a szobába az éppen otthon lévő gyerekek. A tizenhét éves Boglárka Sára a komáromi gimnázium harmadikos tanulója, aki egyelőre szemorvosnak, méghozzá gyermekszemorvosnak készül, bár szülei szerint lírai szoprán hangja is nagyon szép, így akár az éneklésben is – amit a kórusban csiszolgat kicsi korától – sokra vihetné. A nyolcéves Simon Csaba hosszan sorolja, mi mindennel foglalkozik. Édesanyja szerint mindegyik gyermekük muzikális, de Simon kreativitásban tűnik ki leginkább. Csak nehogy felszabaduljon a lakásban egy kartondoboz, mert abból Simon azonnal készít valamit. Hozza is mutatni egy régebbi alkotását, ami egy műszerfalra emlékeztet. A legnagyobb gyermek, a huszonkét éves Jonatán nincs otthon, ő a budapesti Semmelweis Egyetemre jár, ahol optometrista speciálizációt tanul. Az iskola mellett pedig javában dolgozik a családi optikában. Úgy tűnik, hogy az Oros családban lesz, aki átvegye a stafétát.

Gabriella Hanna és Márta Kincső, a 22 hónapos ikerpár még alszik, ami jó is, mert legalább megtudjuk, hogyan érkeztek a családba.

"Valamikor régen tettünk egy fogadalmat Mártával, amit közben már el is felejtettünk. De úgy látszik, Isten nem felejt! Jómagam is nagy családból származom, öt testvérem van, feleségem szintén sokgyermekes családból való. Ezért amikor összeházasodtunk, több gyermekben gondolkodtunk" – kezdi a történetmesélést a családfő.

"Azt már régen megbeszéltük Csabával, hogy ha valahol úgy alakul, hogy segítségre lesz szükség, segítünk. Ebben a házban nőttem fel, ahol most ülünk, két idős emberrel. A papám mozgássérült volt, ápolásra szorult. Ez hosszú évekig kitöltötte az életünket. Aztán született három gyermekünk, mindegyik császármetszéssel, mert erős dioptriáim vannak. Az orvosok emiatt nem javasolták a további szülést. Közben, ahogy teltek az évek, elvégeztünk a férjemmel együtt több különböző iskolát. Kereknek tűnt az életünk. Egyszer csak érkezett egy jelzés, hogy gondban van egy háromgyermekes anyuka, aki már nem tudja vállalni annak az ikerpárnak a felnevelését, amelyiket a szíve alatt hord" – folytatja Márta. Hozzáteszi, lassan egy éve váltak a kislányok nevelőszüleivé hivatalosan, s szeretnék őket örökbe fogadni. Ám ez hosszú folyamatnak bizonyul.

A házaspár elmeséli, a döntés meghozatala, hogy a két apróságot magukhoz veszik, nem volt egyszerű. De az élő istenbe vetett hitük segített nekik, hogy jó döntést hozzanak. Mentálhigiénés képzésre jártak akkoriban, ami a lelki béke megőrzésére fókuszál. Ezáltal pedig érzékenyebbé teszi az embert mások iránt. Csaba szerint benne nagyából két hét alatt eldőlt a dolog, feleségének azonban szüksége volt három‑négy hónapra, hogy megtudja, mi Isten akarata. Sok mindent át kellett gondolni. A két nagyobbik gyermekkel együtt beszélték meg a dolgot, hiszen ez a döntés életük átszervezését is hozta. Márta még dolgozott, amikor a két tizenegy napos baba hozzájuk került, ezért csak rendkívül jó szervezettséggel és sok segítséggel tudott zökkenőmentesen zajlani az életük. Rendkívül tartalmas közösségi életet is élnek, Csaba lelkész, Márta pedig kórusokat vezet, zenét tanít.

"Minden gyermekünkre úgy tekintünk, mint Isten ajándékára, nem úgy, mint a saját tulajdonunkra. Tudjuk, hogy csak egy időre kaptuk őket, hogy átadjuk nekik gondolatainkat, a szemléletmódot, amit mi kaptunk, és hogy szeressük őket. Amikor a kislányok magunkhoz vételéről volt szó, nagy harc dúlt bennem, s kértem Istentől, engedje ezt meg, ha neki ez az akarata és a célja. Bárhova is mentünk intézkedni ebben az ügyben, mindenütt azt a választ kaptuk, lehetetlen, hogy megkapjuk őket. Nem voltunk szokványos eset, hiszen ismertük az édesanyát, aki ráadásul nem is mondott le a gyermekeiről. Nagyon úgy festett, hogy minden erőfeszítésünk ellenére sem lesz semmi a dologból" – tudjuk meg Mártától.

Aztán egyszer csak megszülettek a babák, s Isten eldöntötte a dolgot. Mégiscsak megkaphatták őket, s öt napjuk volt arra, hogy felkészüljenek a fogadásukra, beszerezzék a babakelengyét. Szerencséjükre ebben is volt segítségük és mind a mai napig van.

Nagyjából idáig jutunk Gabriella Hanna és Márta Kincső ideérkezésének mesélésében, mikor a délutáni alvásból felébrednek a kicsik. Nagyobb testvéreik karján érkeznek, pirospozsgás arccal, göndör fürtökkel. Két kis mosolygós angyal telepedik közénk, velük kiegészülve, őket hallgatva folytatódik a beszélgetés. Merthogy már ők is javában morzsolgatják a szavakat, mi több, énekelnek is. Könnyeket csal a szemünkbe, ahogy az egész család dalra fakad.

Hogy újra kisgyermekes családdá váltak, sok kihívás elé állítja őket. Fontos a megfelelő időbeosztás, a napirend, hiszen mindig több síkon zajlott az életük. A logiszitka a legnehezebb, de jól haladnak a „tanulás” útján. Az Oros házaspár azt sem tagadja, hogy adódnak nehéz helyzetek, de ők ketten egymásra és nagyobb gyermekeikre, testvéreikre és szüleikre mindig számíthatnak.

"Visszavedlettünk kisgyermekes szülőkké. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül van ez így. Nem tudjuk, meddig maradhatnak velünk az ikrek, de reménykedünk, hogy hosszú távon maradnak itt, a mi nevünket kapják, és lesz stabil identitásuk és hovatartozásuk, nagyobb biztonságban nőhetnek föl. Hanna és Kincső az első pillanattól kezdve, ahogy magunkhoz öleltük őket, a családunkhoz tartozik, gyermekeink pedig testvéreikként tekintenek rájuk" – mondja mintegy végszóként Márta.