Ha kimegyek a színpadra, magamat akarom adni
Skokan Horváth Tímea zenei karrierje egyidős az első emlékeivel. Háromévesen állt először színpadon nagyapja, Záhorszky Elemér műsorában. Hosszú éveken keresztül különböző műsorok, koncertek szereplője volt, később a budapesti Kőbányai Zenei Stúdióban tanult, énekelt óceánjáró hajókon, különböző zenei formációkkal állt színpadon, ma pedig az Érsekújvári Művészeti Alapiskola énektanára, a Csemadok érsekújvári alapszervezetének egyik alelnöke. Az utóbbi időszakban azonban új fejezet nyílt zenei karrierjében: saját dalok születtek és összeállt körülötte az a zenekar, amellyel egyre határozottabban mutatja meg a közönségnek a saját zenei világát. Önazonosságról, a nagyapjától hozott munkafegyelemről és arról beszélgettünk vele, miért „szent dolog” számára a zenélés.
Ha a jelenlegi életszakaszodat egyetlen dallal kellene jellemezned, melyik lenne az?
Az életemet nem tudom egy dalba belefoglalni, még a mostani állapotomat sem, mert annyi minden történik velem. Az életem mindig nagyon hullámzó, de igyekszem pozitívan állni a dolgokhoz, és a nehezebb helyzetekben is meglátni a jót. Alapvetően egy kicsit melankolikus típus vagyok, nagyon megfognak az ilyen dalok is. Képes vagyok egymás után százszor ugyanazt a dalt meghallgatni és százszor sírni rajta. De egyetlen dalba még a mostani állapotomat sem tudnám belesűríteni. Nagyon szeretem a szerelmes dalokat, szeretem becsukni a szemem és történeteket látni. Egy-egy dal képes megmenteni, néha a föld felett lebegek, de elszomorítani is.
Most éppen a dalaidon keresztül mutatsz meg egyre többet az életedből. Sok évnyi színpadi jelenlét után hogyan jutottál el a saját dalokig?
Mindig feldolgozásokat énekeltem, de azokat is úgy játszottuk a zenésztársaimmal, hogy sajátos hangzásuk, saját hangszerelésük legyen. Valamiért az van a fejemben, hogy ha valaki már elénekelt egy dalt valahogyan, én azt nem akarom ugyanúgy elénekelni. Nekem is megvan a saját élethelyzetem, a saját tapasztalásom, és szeretem ezeket belevinni a dalokba. Egy idő után viszont arra gondoltam, nem biztos, hogy hosszú távon igazán hiteles tudnék maradni. A kollégák is biztattak, írjak dalokat a saját gondolataimból. Írtam egy pályázatot a Kisebbségi Kulturális Alaphoz, amely sikeres lett, és akkor kezdtek el megszületni a „nekem írt” dalok.
Mi volt az a gondolat, amelyhez mindenképpen ragaszkodni akartál az új daloknál?
Az önazonosság. Úgy érzem, akkor jó és hiteles valami, amikor teljes önmagaddal benne vagy, teljesen átadod neki magad, őszintén, tiszta szívvel vagy jelen, szenvedéllyel. Nekem ez volt a mérvadó. Nem könnyű kitárulkozni az emberek előtt és saját magadról, a saját átélt dolgaidról énekelni, de azt mondtam: én nem szégyellem ezeket. Minden ember hasonló dolgokon megy keresztül. Ugyanúgy sírunk, nevetünk, bánkódunk, csalódunk. Miért ne lehetne az én érzéseimet és tapasztalataimat is dalba foglalni?"
Hogyan születnek meg ezekből az érzésekből a konkrét dalok?
Felkerestem Iván Szandrát, aki nagyon nyitott volt az együttműködésre. Ő írta meg a dalaimat. Azt mondta, írjak le mindent, amit dalba szeretnék foglalni. Én pedig rengeteget írtam, rengeteg gondolatot vetettem papírra. Beleképzeltem magam azokba a régi élethelyzetekbe, amiket átéltem, újra előidéztem az akkori érzéseimet, és amikor elküldte az első gondolataimból megírt dalt, teljesen el voltam ájulva. Azt éreztem: ez tényleg az én dalom, ez tényleg rólam szól.
Milyen érzés volt a saját dalodat először felkonferálni a színpadon?
Iszonyatos büszkeség volt bennem. Ezek az én dalaim, nekem íródtak, rólam szólnak, az én gondolataim vannak bennük. Közben persze mindig ott van bennem egy kis félelem is, hogyan fogadnak majd, mit gondolnak rólam, sikerül-e egymásra hangolódnunk? Aztán igyekszem átadni magam a pillanatnak. Talán ez a legfontosabb: valóban megélni azt, ami éppen történik, és teljesen átadni magam a zenének.
A nagyapád, Záhorszky Elemér a lámpalázról is mondott neked valamit, amit azóta is őrzöl.
Ő mondogatta, addig jó, amíg van bennem izgalom, egy kis drukk, stressz vagy lámpaláz. Amíg számít, hogyan fogad a közönség, és hogy minden jól sikerüljön, addig ez jó jel. Azt mutatja, hogy továbbra is fontos számomra, miért állok színpadra: hogy adjak valamit azoknak, akik eljönnek. Lényeges számomra az is, hogy a zenén keresztül minél több érzelmet közvetítsek, és valamit megmozdítsak a hallgatókban. Jó lenne, ha mindebből egy kicsit töltekezni tudnának, és magukkal vinnének valamit abból, amit ott közösen átélünk.
Kicsi korodtól láttad nagyapádat dolgozni. Felnőttként mit értesz már másképpen abból, amit akkor gyerekként, később kamaszként megtapasztaltál?
Elsősorban példakép volt számomra. Hároméves voltam, amikor 1991-ben először színpadra kerültem, és onnantól kezdve gyakorlatilag mindenhová mentem vele: műsorokra, fellépésekre, utazásokra. Gyerekként azt láttam, hogy a tatának – én így hívtam – hatalmas tekintélye van. Az emberek szerették, ugyanakkor tartottak is tőle, mert nagyon szigorú volt. Velem szemben is. Ha azt mondta, operettet énekelsz, akkor operettet énekeltem. Ha nótát kellett cigányzenekarral előadnom, akkor azt. Akkoriban nem mindig volt könnyű elfogadnom a döntéseit, ma viszont már nagyon hálás vagyok érte. Rengeteget köszönhetek neki, hiszen általa sokféle műfajban kipróbálhattam magam.
Mi az, amit szívesen továbbvittél tőle?
A fegyelmet és azt, hogy a célra kell koncentrálni. Nagyon kritikus volt. Ha valami nem volt jó, megmondta. Most már naponta gondolok rá és fáj, hogy a mostani fejemmel, a mostani tapasztalataimmal már nem tudok vele beszélgetni. Fiatalon sok mindent nem értékel az ember. Most nagyon jó lenne leülni és beszélgetni vele az élet nagy dolgairól. Azt mondják, mindenki pótolható, de ő nem. Ő nem. Bízom benne, hogy a tőle tanultakat tovább tudom adni két csodálatos fiamnak is. Főleg a zene szeretetét."
A nagyapád mellett volt olyan nő példakép is az életedben, aki erősen hatott arra, ahogyan ma a zenéről vagy a tanításról gondolkodsz?
Igen, az első énektanárom, Halla Mária. Amikor eldöntöttem, hogy komolyabban szeretnék a zenével foglalkozni, felnőttként is visszatértem hozzá éneket tanulni. Ő számomra emberként, tanárként és nőként is példakép volt. A nőiesség megtestesítőjének láttam: lehetett akár nyolcvanéves is, ha belépett valahová, mindenki ránézett, olyan volt a kisugárzása. Emellett nagyon jó tanár volt, különösen jól tudott bánni a gyerekekkel. Ahogy a nagyapám a saját munkájában volt rendkívül eltökélt, úgy ő a tanításban. Azt hiszem, részben miatta is éreztem azt, hogy olyan munkát szeretnék, amely feltölt, amelyben a zene mellett a gyerekekkel is foglalkozhatok.
Mit ad neked az énektanítás?
Idén kezdtem a hetedik évemet az Érsekújvári Művészeti Alapiskolában, és nagyon szeretem. Szakmailag is rengeteget ad, de én magam is fejlődöm éneklésben, technikailag is, hiszen folyamatosan foglalkozom vele. Mindemellett szeretem a gyerekeket, és azt, amikor látom, honnan hová jutunk el együtt. Amikor sikerélményük van, vagy látom rajtuk, hogy egy kedves szó, egy dicséret pontosan akkor találja el őket, amikor szükségük van rá, az nagyon jó érzés. Ilyenkor azt érzem, már ezért érdemes volt aznap bemennem az iskolába.
A mostani zenekarodról is nagyon erős kötődéssel beszélsz. Mitől működik jól ez a formáció?
Azt hiszem, nagyon jó zenekar állt össze, emberileg és zeneileg is. Sipos Dáviddal már régóta együtt zenélünk, ő is sokat biztatott, hogy merjek elindulni a saját dalok felé. A hangszerelésekben is rengeteg munkája van. Mellette Ludo Kotlár, Martin Kapusník és Banyák Józsi zenélnek velem. Különösen fontos, hogy emberileg is jól működjünk együtt, mert a zenélés számomra „szent dolog”. A színpadra nem vihetjük magunkkal a feszültségeket, mert azok a közönség számára is érezhetővé válnak. Azt szeretném, hogy ami ott megszületik, tiszta és őszinte legyen, valóban belőlem fakadjon. Amikor kilépek a fénybe, nem szerepet akarok játszani, hanem önmagamat adni.
Megjelent a Magyar7 2026/40.számában.
