2021. december 8., 07:48

Fénytörésben - Benedek László halálára

Hogy egy kicsiny gömöri falu, Balogtamási is lehet a világ közepe, sosem kételkedtem benne. Pláne, hogy ott élt Benedek László, valamennyiünk Lacija, a fotóművész, barlangász, közéleti ember. Aki hatvankilenc éves korában hirtelen itthagyott bennünket.

 

Benedek László
Fotó: Magyar7 archívum

Magam elé képzelem a képet, amelyről Laci gyakran mesélt: a világ legjobb barlangfotósai közül ott állnak a legjobbak, ő a maga kis Flexaret gépével a mellén, mellette japán és ausztrál kollégája fényképezőgép-csodával. Mégis ő lett a legjobb közülük. Mint a mesebeli szegény ember legkisebb fia, aki úgy indul el világot látni, hogy közben ő mutatja meg a világot. A világnak azt a részét, amelyet született lokálpatriótaként a magáénak tart. Talán nem véletlen, hogy gyakran használjuk ezt a „legkisebb fiú” hasonlatot mi, gömöriek, ha közülünk származó, kimagasló értéket képviselő alkotóról esik szó, hiszen – miért, miért nem – a világnak ebből az eldugott, jobb sorsra érdemes szegletéből mindig gerincet rogyasztó, súlyos terheket kell cipelni magunkkal, ha vinni akarjuk valamire.

S talán az sem a véletlen műve, hogy Lacival a rendszerváltás környékén ismerkedtem meg, amikor felszabadult a lelkünk. Akkor Rimaszécsen B. Kovács Istvánnal és Juhász Istvánnal nagyot mertek álmodni. Nem kisebbet, mint hogy az egykori, lepusztulva álló hatalmas magtárban megcsinálják a felvidéki magyar kultúra múzeumát. De legalábbis Gömörét. Azt a magyar szellemet szerették volna felemelni és megmutatni, amelyet idegen kultúra és idegen ideológia sajátított ki magának. Ők hárman vissza akarták pörölni a gömöri géniuszt, és visszahelyezni jogaiba.

Maga a terv grandiózus volt, sajnos – mint annyi mindent – ezt is elsodorták az események. Utóélete annyi lett, hogy egy kései elismeréssel mindhárman a magyar kultúra lovagjai lettek. Persze nem emiatt, hanem az életművük révén.

Laci gyönyörűséges szülőföldünk, Gömörország szerelmese volt. Lenyűgöző lelkesedéssel tudott beszélni egy nagy Kárpát-medencei kiállításról ugyanúgy, mint egy kis falucska turistaösvényéről. Tisztában volt vele, hogy az érték bármilyen mértékű, csak a szorgalmunkkal és a tehetségünkkel emelhető abba a fénytörésbe, ahol a tágabb haza, a nagyvilág is rácsodálkozhat. Állandóan tervezett, szervezett, mintha a lehetetlennel vívott volna csatát: felmutatni a genius locit, a hely szellemét. Alig akadt felvidéki iskola, ahol ne tartott volna előadást a gyerekeknek. Szülőföldanyánkról, a természet csodáiról. A magamutogatás helyett ezt is vállalta.

Pedig volt mit felmutatnia, a közönség számos kiállításon ismerhette meg műveit, a Kárpát-medencén kívül Berlinben, Varsóban, Moszkvában és Párizsban. Két alkalommal nyerte meg a Barlangkutatók Világszövetsége fotóversenyét. Nyolc éven át őt tartották a „világ legjobb barlang- és természetfotósának”.

Sosem láttam szomorúnak, bár ebben része lehet annak is, hogy ha találkoztunk, inkább igyekeztünk örülni egymásnak. Az a kis tüske azonban mindig ott volt benne, hogy a fotózást a művészetek közt a legutolsónak tartják. Pedig hát…

Nem volt igazad, Lacikám a kételkedéssel. Művész voltál, nagy M betűvel. Igaz, semmit sem bíztál a véletlenre, hiszen a talentum csak akkor ér valamit, ha élünk vele. Te fénytörésbe emelted a legeldugottabb csodákat is, és annyi reményt sugároztál magadból, hogy nekünk is jutott bőven belőle. Köszönet érte!

Benedek László búcsúztatását csütörtökön 12 órakor tartják a rimaszombati temetőben.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.