Egy életút mérföldkövei
Azt mondják, az életet előrefelé nézve kell élni, de csak visszatekintve érthetjük meg igazán. Valahogy így lehet ezzel Dunajszky Géza is, aki legutóbb megjelent Egy életút mérföldkövei című könyvében nemcsak évszámokról és dátumokról mesél, hanem olyan sorsfordító eseményekről is, amelyekről ma már biztosan tudja, a személyiségét formálták, felemelték vagy éppen próbára tették. Ez a kötet azonban nem csupán egy életút szimpla krónikája, hanem egy korszak hű lenyomata is, amelyben a személyes sorsok elválaszthatatlanul összefonódnak a történelem viszontagságaival.
A könyv bemutatójára a 40. Városi Kulturális Napok rendezvénysorozat keretében került sor a Csemadok Pozsonyligetfalui Alapszervezetének szervezésében.
A kötetben a szerző saját életének állomásait idézi fel: a gyermekkort, a tanulmányokat, a közéleti szerepvállalást és a kutatói munkát, s a tőle megszokott őszinteséggel kalauzol végig bennünket azokon a mérföldköveken, amelyek arra emlékeztetnek mindnyájunkat: a gyökereink és a múltunk megismerése a kulcs a jelenünk megértéséhez.
– Ez a könyv egyben tanúságtétel arról is, hogyan válhat egy ember személyes története egy nemzeti közösség történetének részévé – fogalmazott a könyvbemutató bevezetőjében Zsidek Veronika, a Csemadok Ligetfalui Alapszervezetének elnöke.
Szembenézés a múlttal
A bevezető gondolatok után a rendezvényen jelen lévők közelebbről is megismerhették a kötet születésének körülményeit.
Amikor az ember a saját életéről ír, neki is ki kell nyílnia, mint egy könyvnek, ki kell tárulkoznia a nyilvánosság előtt, ami nem könnyű dolog"
– mondta Dunajszky Géza, hozzátéve, minden család életében vannak ugyanis olyan titkok, amelyekről nem beszélnek, őt mégis éppen ezek indították arra, hogy kitárulkozzon.
– Rá kellett jönnöm az életem során, hogy az őseim élete lényegében előrevetítette az én életutamat is. A kiskoromban ért traumák beleégtek az agytekervényeimbe, és feszült helyzetekben mintha csak egy filmszalagot néznék, előjöttek – mondta, hozzáfűzve, azért kezdett el családfakutatást is végezni, hogy a saját életét megértse.
Az egyik ilyen történet alig kétéves korából való, amikor sohasem látott édesapja a háború után hazatért a fogságból. A család sokáig nem értette, hogyan tudhatta az apró gyermek, hogy az az ember, aki a fél falu kíséretében a házuk felé tart, az édesapja.
„Én senkitől sem kérdezve ki az a csontsovány, beesett szemű, borotválatlan, szőrös »idegen«, örömkönnyektől maszatos ábrázattal, az édes cseresznyétől ragadós kézzel és szájjal ugrottam a nyakába s csókoltam, ahol értem” – írja a könyvében a szerző. A beszélgetésen azt is elmondta, az okára maga is csak sok-sok évvel később, egy hajnali álom után jött rá. A völgyben fekvő szülőfaluja körüli hegyek ugyanis természetes mikrofonként felerősítve visszhangozták az emberek apja nővérének kiáltott szavait: „Gizu, megjött a Géza!”. Ezért ugrott le a cseresznyefáról, s rohant a falu közepe táján tartó apja felé.
Hasonló történetből több is van a könyvben, amelyek meghatározták a család, a falu, de az egész közösség életét. Az ötvenes évek szomorú történéseiről, a beszolgáltatásokról, a kamra kisepréséről, a megaláztatásokról, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagytak a közösség emlékezetében. A kötet nemcsak a kollektív trauma krónikája, hanem az elnémított hangok hiteles mementója is, amely közelebb hozza a mai olvasóhoz a múlt század közepének fojtogató valóságát.
Szívvel-lélekkel megélt közösség
A kötet családi vonatkozású személyes történeteinek felidézése után a szerzővel Kaszás Kornél újságíró, műsorvezető beszélgetett. A többi között arról, mit jelentett Dunajszky Gézának a Csemadok. „Vannak események, amelyek komplex módon, érzéseiddel együtt rögzülnek benned. Ami ma már nem is emlék, hanem egy kiforrott és kerek életérzés, egy közösségtől ajándékba kapott világnézet, amelyben benne foglaltatnak azok az erkölcsi normák is, amelyek szerint egy felvidéki magyarnak élni és dolgozni illik. Ilyen emlék számomra a Csemadok és a vele való első találkozásom is, amiből egy közösséghez való tartozás érzése lett, s melynek a szellemisége úgy érintett meg, hogy nem a kezemet, hanem a szívemet és a lelkemet fogta meg. Egyszerűen körülölelt, melegen, mint egy szerető, szenvedélyes lány az első meghitt együttlét idején”.
A kötetben a szerző ezekkel a szavakkal írja le a Csemadokhoz fűződó kapcsolatát, de a beszélgetés során arról is mesélt, mikor és hogyan került a szervezettel közelebbi kapcsolatba.
– A főiskolás éveim alatt lettem a Csemadok nyitrai járási instruktora. Akkoriban rendkívül pezsgő kulturális életet éltünk a nyitrai főiskolán, sok hozzám hasonló mentalitású diák járt oda azokban az években. Volt egy havilapunk, a Fórum, amit magunk szerkesztettünk, volt irodalmi színpadunk, ahol saját verseket adtunk elő, néptáncegyüttesünk, népi zenekarunk – mondta Dunajszky Géza, hozzátéve, regénybe illő annak a története is, hogyan szerzett papírt az újság kiadásához, s főleg hártyapapírt a másoláshoz.
– Ezek voltak életem legszebb évei, nemcsak azért, mert fiatal voltam, hanem azért is, mert azt csinálhattam, amit szerettem, és a szellemi igényeimet is kielégítette. A statisztikai adatok is azt mutatják, hogy a felvidéki magyarság számban is ezekben az években gyarapodott a leginkább. Szerintem a rendszerváltás visszavetette ezt a pezsgő kulturális életet, s nemcsak azért, mert én magam munka nélkül maradtam és vállalkozni kényszerültem, de néhány év szenvedés után rá kellett jönnöm, hogy ez a munka nem nekem való.
A közéleti munka után aztán jöttek a nyugdíjas évek, de Dunajszky Géza számára ez sem a semmittevés idejét jelentette. Nem is jelenthette, hiszen apró gyerekkora óta arra nevelték, hogy valamit mindig tenni, alkotni kell. Jött hát az írás és a kutatómunka, aminek eredményeként megszületett kilenc könyve.
– Tulajdonképpen egy baleset miatt fogtam a könyvírásba. 2006-ban történt velem egy baleset, amelynek következtében olyan szerencsétlenül vertem be a fejem, hogy egy vérömleny keletkezett a koponyámon, amitől látomásaim is voltak. Az agyam másik féltekéjéből így előjött rengeteg gyerekkori élmény, majd a kényszer, hogy nekem ezekről írnom kell. Így írtam le az első emlékeket, és született meg az első könyvem – mondta, hozzátéve, egyik emlék aztán hozta a másikat, s neki csupán annyi volt a dolga, hogy ezeket ellenőrizze, összerakja és megírja.
A könyvbemutató során szó volt arról is, legújabban azon dolgozik, hogy a kutatási eredményei a könyvein kívül máshol is elérhetőek legyenek. A Kárpát-medencei Értékmentő Alapítvány segítségével létesítettek egy online felületet, ahol egy QR-kód segítségével mindenki szabadon hozzáférhet ezekhez az információkhoz. A QR-kódok fizikailag megtalálhatók lesznek a szóban forgó emlékhelyeken: a ligetfalui vérengzés emléktábláján, a ligetfalui temetőben állított levente-síremléken, és a Pozsonyi sortűz emlékére állított síremléken is a csalogányvölgyi temetőben, illetve a Pozsonyligetfalui Emlékmű-előkészítő Társaság honlapján.
A beszélgetés végén szóba került az is, hogy Dunajszky Gézát nemrégiben a Szlovákiai Magyar Írók Társasága Turczel-díjjal tüntette ki.
Bár az alkotó ember nem a díjakért végzi a munkáját, a Turczel-díj különösen kedves a szívemnek, mivel Turczel Lajost rendkívül nagyra becsülöm. Többek közt azért is, mert amikor az 1956-os magyar forradalom eseményeiben és annak csehszlovákiai visszhangjában bátor szerepet vállaló elfeledett felvidéki újságíróról, költőről és műfordítóról, Babos Lászlóról könyv készült, olyan információkra bukkantam, amelyek arról tanúskodnak, hogy Turczel azon kevesek közé tartozott, akik Babos védelmében szólaltak meg, amikor azt a hatalom az egyéves évforduló előtt az esetleges megmozdulásoktól tartva letartóztatta"
– tette hozzá a szerző.
Dunajszky Gézának ez a könyve is egy lépés a kollektív emlékezet fehér foltjainak feltárása, s a múltunkkal való őszinte szembenézés útján. A kötetben előforduló minden egyes mérföldkő egy-egy fontos lecke – nemcsak a szerző, hanem mindannyiunk számára.
Megjelent a Magyar7 2026/45.számában.
