2021. december 31., 11:11

Decemberi életképek

Süvít a szél, a szakadó hó betakarja a dél-morvaországi vidéket. A gyorsvonat ablakából, immár hazafele utazva szemlélem a hóeséstől szürke fehérséget. A mozdony felkavarja a havat, ahogy átsuhan a tájon, amely az állomásokon dolgozó, havat sepregető, lapátoló, narancssárga egyenruhás pályamunkásokon kívül, teljesen élettelennek tűnik.

erdő
Fotó: Sánta Norbert archívuma

Ami az avatatlan szemnek élettelen, az a vadászember számára megannyi csodát rejt. Figyelmesen szemlélve a tájat, a vasútvonalat szegélyező facsoportokon egerészölyvek gubbasztanak, illetve szarkák röppennek ennivaló után keresgélve a környező bokrokban.

Podivín előtt az autópálya és a vasútvonal közé szorult vetésen egy csapat őz pihen, a vonat robogására egyik-másik feláll, és a szerelvény felé neszez.

poprád svit
Fotó:  Sánta Norbert archívuma

Az erdőrendezésről szóló tananyag összefolyik előttem, gondolataim már otthon, a vadászterületen járnak. Csupán egyetlen, hosszú kérdés foglalkoztat: mi újság van odakint, van-e elég kukorica az etetőkben, mennyire mozog a vad? Mivel még legalább két és fél óra az út hazáig, nemsokára pedig sötétedik, ezért kérdésemre a választ csak holnap fogom megkapni.

Még sötét van, mikor puskámat a vállamra kanyarítva kilépek a kertkapu előtt futó dűlőútra, és az erdő felé veszem az irányt. A hajnali derengés már a magaslesen talál, vastag kabátba, meleg holmiba burkolódzva várom, hogy világosabb legyen. Csend ül a tájon. A távcsövet kezem ügyébe helyezve, átadom magam a csendes szemlélődésnek.

Ahogy világosodik, megnyugtató végigtekinteni az előttem fekvő, hóval borított réten és a behavazott fákon. 

„Azért jön ránk ez a felséges nyugalom a vadonság magányában, mert a Csend – az Isten hangja” – írta szűk egy évszázada gróf Széchenyi Zsigmond. Való igaz, ahogy elhagytam a kertvégét, a lábam alatt ropogó hó eloszlatta a rohanó életünkkel kapcsolatos utolsó gondolataimat is. A lesen ülve csupán a körülöttem lévő természet zajaira figyelek, más nem érdekel. Csak az erdő van, a rét és a benne lakó állatok, melyek egyelőre nem nagyon mozdulnak. Ezek szerint vagy korán van, vagy a frissen esett hó miatt nem akarnak éjszakai nyugvóhelyükről elmozdulni. Mindenesetre a látványtól Puskin, és az általa papírra vetett sor, a „Kell több? Nem mond ez eleget?” jár a fejemben.

erdő
Fotó:  Sánta Norbert archívuma

Pár perccel napkelte előtt megtörik a csend. Valamelyik közeli fáról, szokásos éjszakai pihenőhelyéről éppen legallyaz a fácánkakas.

Hangos kakatolása ellenére hallom, ahogy a hóba pottyan. Még párat szól, aztán elhallgat. Feketerigó, majd egy csapat cinege keresgél a les környékén álló öreg akácfákon, egyik-másik rászáll a lesre is. „Itt sincs, ott sincs” – mondják. Megeshet, hogy délben már nálunk, a szűk kilométerrel arrébb lévő faluszéli udvarunk madáretetőin ebédelnek majd.

Valami mozogni látszik a gazban, vagy kétszáz méterre. A távcsőben kirajzolódik a vörös bunda, róka szimatol zsákmány után.

A nagy távolságra, a vadnak való esélyadásra, valamint a vadászat íratlan szabályaira gondolva, egyelőre még nem is nézek a sarokba támasztott golyóspuskára. Párat ugrik, és mintha a föld nyelte volna el. Eszembe jutnak apám szavai, aki a múltkor aktív rókalyukat említett nekem körülbelül azon a részen, ahol a róka eltűnt, ezért a távcsövet visszateszem a helyére.

Hosszú ideje nem mozdult semmi, így hát leszállok a lesről, lassan cserkelni kezdek az erdei úton.

A nyomokat olvasva, előttem őzek és nyulak jártak erre, a meg-megbontott hólepel, és a kitakart fűcsomók lecsípett szálai is erről tanúskodnak. Célom az erdő közepén elhelyezett etető, az etetőhöz közeledve a nyomok többsége is efelé irányul. Az etetőben jócskán megcsappant a kukorica, a vályúba helyezett nyalósó is fényesen csillog, a hóban hagyott fácán- és őznyomok pedig arról árulkodnak, komoly forgalom volt itt az éjszaka. Ismerve az etető látogatottságát, gondolatban megjegyzem magamnak, hogy hazaérve fel kell hívnom a vadászgazdát. Pár napon belül etetőbrigádot kell szerveznünk, feltölteni az etetőket, segítve a vadat, csupán kiegészítve táplálékát a hideg időszakban.

őz
Fotó:  Sánta Norbert archívuma

Az etetőtől elfordulva, a fák között mozgást veszek észre. Az őzcsapat, engem hamarabb észrevéve, éppen odébbáll.

Érdekes, hogy az állatvilág is lelassul ilyenkor: az energiatartalékokkal takarékoskodva csak akkor kezd fejvesztett menekülésbe, ha igazán veszélyben érzi magát. Az erdőben, a határban csendben járó embert a vad megtűri maga mellett. Lassú lopakodásomra, meg-megálló leskelődésemre a vad csak óvatosságból, önmagáról kevés jelt adva, riasztás nélkül húzódik el.

Lassan kiérek a fák közül, az erdőszélen megállva két őzet pillantok meg a messzeségben. A vetés közepén összebújva fekszenek.

Felállítom a háromlábat, ráhelyezem a spektívet: a távcsőben pontosan kirajzolódik, hogy suta és gidája fekszik a vetés szélárnyékos hajlatában. A bakgida, amelynek agancstövei nemrégen indultak növekedésnek, hosszúkat pislogva kérődzik éppen. Megnyugtató látni, hogy mindkettő egészséges, amelyről gyönyörűre növesztett téli bundájuk, valamint kigömbölyödöttségük tanúskodik.

Otthagyom őket, a lehető legóvatosabban távolodva tőlük, hazafelé indulok. Vissza-visszapillantok: ügyet sem vetnek rám.

Az erdősarkot elérve leveszem vállamról a fegyvert. Gyakorlott mozdulattal kiürítem, majd vállamra visszaakasztva lassan a falu felé ballagok.

Miközben ropog a hó a lábam alatt, az ünnep jár a fejemben, s a gondolat, hogy magammal viszem a vad és az erdő tanítását: karácsonyra készülni csak lassan, meg-megállva lehet, hogy legyen időnk észrevenni a legapróbb részleteket is.    

Megjelent a Magyar7 2021/51-52. számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.