2019. június 29., 08:00

„Ha béke lesz a szívekben…”

Az alant olvasható írás a csillagnemzetből származó rézbőrűek Földanyához fűződő kötelékéről, valamint az indián kultúra palásti meghonosítójáról, a Láthatatlan Lovasnak nevezett emberről hivatott tájékoztatást nyújtani. Arról a Láthatatlan Lovasról, aki sok-sok esztendeje gondozza a palásti Dakota-tanyát.

Hojsza Zoltán
Galéria
+2 kép a galériában
Fotó: Hojsza Zoltán

„Ha majd kivágtad az utolsó fát, megmérgezted az utolsó folyót, és kifogtad az utolsó halat, rádöbbensz, hogy a pénz nem ehető” – tartja a sokak által ismert indián közmondás, nyomatékosítva a mindenség fundamentumát képező Földanya tiszteletét. A Földanyáét, akiben manapság sajnos nem a létezés forrását, hanem kizárólag a puszta erőforrást ismerjük fel. Higgyük el, oka van annak, hogy az amerikai kontinens bennszülöttjei szerint úgy kell lépkednünk ezen a földön, mintha minden lépésünk egy-egy imádság lenne…

A Láthatatlan Lovasnak nevezett ember a cserkészetnek köszönhetően acélozta meg az anyatermészethez fűződő fonalát, ahogy az ifjúságnevelő mozgalom részeseként ismerte meg az indián kultúrát is, ami gyakran alkotta a cserkésztáborok kereteit. „Kiskoromtól kezdve szerettem rajzolni és festeni, de rajongtam a természetért is, s ha lovat láttam, majd kiugrottam a bőrömből. Szerettem volna egy pozsonyi képzőművészeti középiskolában továbbtanulni, de sajnos helyszűke miatt nem sikerült. A rajzolást, a festést, a fafaragást vagy éppen a bőrrel való dolgozást, egyszóval az alkotást mégsem hagytam abba, hiszen véleményem szerint ez egy isteni adomány, amiből valamiféle minden embernek jutott, a kérdés csupán az, mennyire tudjuk kamatoztatni. Az emberi élet értelmének indián értelmezése is a küldetésben rejlik” – árulta el a palásti cserkészcsapat korábbi parancsnoka, aki ma már sokkal inkább megfigyeli, istápolja és fotózza az állatokat, mintsem hogy vadásszon rájuk.

Ezt a gondolatiságot lelki szemei előtt tartva, még 1989-ben vállalta magára a plébániához tartozó terület gondozását. Az akkori palásti plébános, Bartal Károly Tamás jószívvel nyugtázta, hogy a Láthatatlan Lovasnak nevezett ember csinosítani kezdte a félig-meddig romokban heverő épületet. Húsz éven át tartó lankadatlan szorgoskodásának eredménye az a tárlat, aminek szinte minden egyes darabja az ő kézügyességét dicséri. A jellegzetes tárlatanyag létrehozásával, elszántsággal, elhivatottsággal és irdatlan mennyiségű munkával módfelett megragadó, indián témájú kiállítást álmodott meg az ingatlan egyik helyiségében, amiben korábban sokáig birkákat is tartottak. A szakadatlanul szépülő birtokot azóta is ő tartja karban. „Napjaim nagy részét itt töltöm, hiszen az állatok gondozása önmagában napi három órát igényel. Hosszabb időre nem is hagyhatom a lovakat magukra, de az igazság az, hogy ez a tevékenység le is köti az embert” – mondta a paripákkal 26 éve foglalkozó palásti dakota, aki az indiánokhoz hasonlóan gyakran kantár nélkül üli meg a lovat.

A Láthatatlan Lovasnak nevezett ember, aki jelenleg a Palásthy Pál Egyházi Alapiskola pedellusaként tevékenykedik, 12 évig rendszeresen szervezett nyári indiántáborokat a gyerekek részére. A Dakota-rancsot számos tipi, azaz indián sátor tette még hangulatosabbá. A fiatalok hol lóháton, hol gyalog járva tapasztalhatták meg a természetközeliséget, s ismerhették meg a különböző indián törzsek világszemléletét, kultúráját és szokásait. Az indiánregényeket már nem igazán számontartó gyermekeknek örömest adja át rézbőrű embertársaink tudását, a Nagy Szellem sosem változó természeti törvényeinek mibenlétét és természetesen az örök időkre szóló bölcsességeiket.

Fotó:  Hojsza Zoltán

„Az a tökéletesség számunkra, hogy hiányzik belőlünk a tökéletlen. Másképp értik viszont a tökéletességet az indiánok. Néhány indián törzsnél az a tökéletes szőnyeg, amelybe bele van szőve egy hiba is. Mert a tökéletességhez épp az a képesség tartozik hozzá, hogy elfogadjuk a tökéletlent” – vallja az íróként is munkálkodó ferences szerzetes, Richard Rohr. A Láthatatlan Lovasnak nevezett ember az évek során ezenkívül azt is megtanulta, hogy egy indiánnak nem attól függ a boldogsága, hogy mennyi pénzt keres, vagy hogy milyen társadalmi funkciót foglal el, hanem egyes-egyedül attól, hogy milyen boldognak érzi magát. És valóban, legfontosabb tanítónk a saját szívünk, ezért elég odafigyelnünk annak suttogására, így kiabálást nem is kell hallanunk, sőt – miként az indián bölcsesség tartja – ahol az igazság jelen van, ott igazán beszédre sincsen szükség, anélkül is eggyé válhatunk a természettel.

Indiánnak lenni tehát annyit jelent, mint egy fát megölelni. A 15–16. századi európaiak viszont másképpen gondolkoztak. Nem csodálkozhatunk azon, hogy az indiánok az első világháború kitörését nem Gavrilo Principhez, hanem ahhoz a Kolumbusz Kristófhoz kötik, aki elérve a mai Dominika partjait egyfajta végítéletet hozott el az őslakosoknak. „Amikor először értek ide az európaiak, bármelyik folyóból ihattunk. (…) Ha az európaiak úgy éltek volna, mint az indiánok, még mindig ihatnánk vizeinkből. Mert a víz szent. A levegő szent. DNS-ünk ugyanúgy épül fel, mint a fáé. A fa belélegzi, amit mi kilélegzünk, nekünk pedig szükségünk van arra, amit a fa kilélegez. Sorsunk tehát közös a fáéval. Mindannyian a Föld gyermekei vagyunk” – fogalmazta meg az amerikai indián színész és folk-énekes, Floyd „Red Crow” Westerman.

A 21. század európai emberének gondolkodása sem sokban különbözik hódító elődeitől. 2011-ben a Litva patakon tervezett akkumulációs vízi erőmű megépítésével a festők ecsetjére méltó Csábrági-völgy jelentős része víz alá került volna. Az ezzel kapcsolatban kiírt népszavazáson a lakosok többsége elutasította az erőmű 150 millió euróból történő megépítését, így a község végül nem adta meg az építési engedélyt. „Palást környékének európai jelentőségű biotópjait, ritka és védett növény- és állatvilágát veszélyeztetné az építkezés” – erősítette meg az Állami Természetvédelmi Hatóság (ŠOP – Štátna ochrana prírody) is az erőmű-létrehozás buzgó ellenzőjének, a referendumot megelőző aláírásgyűjtés fő szervezőjének, a Láthatatlan Lovasnak nevezett embernek az álláspontját.

Az építkezést ugyan leállíttatták, a beruházásban érdekeltek szemében viszont éppen ő lett a bűnbak, így haragosai addig-addig tevékenykedtek, míg elérték az általa évek óta prosperáló nomád tábor megszüntetését. Maradtak hát az egynapos osztálykirándulások, amelyek keretén belül hősünk még mindig csillogó szemekkel mesél az indiánok mindennapjairól. A gyerekeknek lehetőségük van lovagolni, íjazni, de kipróbálhatják főszereplőnknek, a PERMEO polgári társulás tagjának a saját gyártású társasjátékát, a mintegy ötszáz kérdést tartalmazó Lovas Indián Természeti Játékot is.

Ugyancsak a palásti indiánnak köszönhető, hogy ma már nem csupán a Palásthy Ferenc által az 1700-as években építtetett útszéli kis kápolna emlékezteti az arra elhaladót a törökök elleni 1552-es vesztes mezei csatára, hanem egy emlékpark is, amire egy 15 kilométer hosszú tanösvény kapcsolódik rá.

„A magyar és az indián sors közös. Hozzájuk hasonlóan egy kicsit mi is foglyok vagyunk a saját hazánkban” – fogalmazta meg a helyiek által csodabogárnak tartott, Láthatatlan Lovasnak nevezett Hojsza Zoltán, aki ugyan nem igazán szokott tervezni, egyetlen nagy céljáról mégis beszélt: „Ezt a földet jobb állapotban kellene magunk után hagynunk, mint amilyenben találtuk. Meg kellene tanulni egy kicsit másképpen nézni a világra, az emberekre, a természetre. Erre próbálom folyamatosan rávezetni a fiatalokat is, hiszen soha nem vagyunk olyan jók, hogy ne lehetnénk jobbak; és kizárólag úgy tudunk összhangban élni az anyafölddel, ha béke lesz a szívekben. Ha béke lesz a szívekben…”

Hojsza Zoltán
Galéria
+2 kép a galériában
Megosztás

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.