Az érem két oldala – fejlődési centrumok a kulturális főváros tükrében

Feltehető a kérdés, hogy miért is érdemes 5-10 éves történetekre visszatekinteni. A válasz egyértelmű: az ilyen programok, amelyek komolyabb erőkifejtésre késztetik a közösséget, világosabban megmutatják annak hibáit is, és a helyes elemzés segíthet az elkövetkező időszakokban.

Az Európai Kulturális Fővárosok hagyománya 1984-ig nyúlik vissza. 2000-től párosával (egy nyugat- és egy kelet-európai) kapták meg a városok a lehetőséget. Mind bizakodva vágtak bele, hogy majd idegenforgalmuk megsokszorozódik. Eleinte a hangsúly a programturizmuson volt, későbbiekben átterelődött fejlesztésekre és beruházásokra.

Liverpool, a ruhr-vidéki Essen, Turku a volt Nokia gyártelepeivel és a svéd Umea. Ezeknek a helyszíneknek elég volt egy kis „kultúrát oltani a gazdaságba, avagy gazdagságot a kultúrába”. Voltak szállodáik, csodás tömegközlekedésük, tömegekre felkészült pályaudvaraik, repülőtereik. Nekik „már csak” 1-1 lepukkant helyszínből kellett „wauw” hatású kultúr-palotákat és kép-hang-zene-fény pavilonokat építeni és egy ütőképes marketinggel fűszerezve vonzó turistacélpontokat teremteni.

Sajnos, időközben az Európai Kulturális Fővárosok hangsúlya teljesen eltolódott, s már nem arról szól a felhívás, hogy az adott város mit tud Európának nyújtani, hanem miképp látja az adott város Európát (és a demokráciát), tehát a befektetés, gyarapodás, szépítkezés háttérbe szorul.

Rengeteg kritikát lehetett hallani a Pécs 2010-es a projektjéről, de annak ellenére, hogy menet közben két polgármesterük is elhunyt, sikeresen befejezték azt. Bár az idegenforgalmat nem tudták növelni, viszont más tudásalapot, büszkeséget és a posztkommunista bányász-kohász cipőből való kilépést hozott az ott elő embereknek.  Egy ekkora, 115 millió eurós projekt nélkül a Zsolnai Negyedet sohasem tudták volna felújítani.

Egy erősebb gazdasági közegben, egy gazdagabb önkormányzattal, talán még többet ki lehetett volna aknázni ebből a lehetőségből, viszont az értékelésükből az derült ki, hogy mindenképp megérte. A pécsiek leszűrték, hogy támogatni kell az önregenerálódási folyamatokat, és gyorsan leállítani a nem megtérülőket, a fenntarthatatlanokat.  

Annak idején a miskolciaktól – kissé irigykedve – hallhattuk, hogy a debrecenieknek „Kósa Lajos még a kanáliscsöveket is kicserélte 70 évre előre”. Szerintem nagyobb dolog a végbement szemléletváltás, ahol a cél kitűzése lett a fontos, és hogy azt elérjük, akár van projekt, akár nincs; mert a projekt csupán egy eszköz….

Debrecen  már 2010-ben pályázott  a Kulturális Főváros címre, és addigra komoly beruházásokat vitt végig: megépítették a MODEM – Modern és Kortárs Művészeti Központot, a Kultúrközpontot, egy ezer fős Kongresszusi Központot, villamos-modernizációt hajtottak végre, és nem álltak meg. Megteremtették az intézmények fenntarthatóságának is a hátterét. Részletes stratégiájuk van 2030-ig, nagyvonalakban pedig 2050-ig. Akár megnyerik, akár nem a 2023-as Európa Kulturális Főváros címet, a fenntarthatósággal legapróbb gondjuk sem lesz.  

Kassa minden idők legkisebb, 70 millió eurós költségvetésű projektjével vonult be az Európai Kulturális Fővárosok történelmébe. Ennyi se lett volna, ha nincs egy olyan húzónév, mint Márai Sándor, amire azért ráakasztották a mára eléggé eltorzult multikulturalizmust. Jogosan érezhette sértve magát a magyar kassai polgár, mert a mi sorainkból sem az egyház, sem a hagyományos néptánc, sem az énekkar nem illett a képbe a városvezetőségnek.

2007 körül, amikor beindult Kassán a tervezés, álmok álmának tartottuk, hittünk benne. Évszázadok óta a levegőben van, hogy Kassa kötheti össze „északot (PL) déllel (HU) és keletet (UK) nyugattal (EU)”. Reméltük, most végre erősödhet a város centrum szerepe, sikerül megszólítani a turistákat, a fellendüléshez szükséges kereskedőket, fejlesztőket.

A 2008-as gazdasági válság a kassai idegenforgalmat messziről elkerülte, viszont a 2011-es hoki VB után sem ugrott meg a mutató. Ekkor még mindig lett volna 2 év arra, hogy Kassa változtasson stratégiáján – de sajnos nem tette meg. 2013-ban valamivel több látogató jött, de kevesebb ideig maradt, mintha ezt a fellépők vagy az üzleti turizmus generálta volna. Valószínűleg a 2019-es jégkorong VB sem lendíti fel, miután máig nem készült el a pályaudvar, nem épült új szálloda, így marad a „szokásos” buszoztató elszállásolás Miskolcon és Eperjesen.

Csupán a nagymértékű elvándorlást sikerült lelassítani - 2014-2018 között már csak 0,21% volt a népességcsökkenés aránya Kassán.

A Kassa 2013 projekt több lábon állt. Egyik ilyen volt „Creative Industry” elképzelés. Ennek kulcsszavai a „technológia – tehetség – tolerancia” volt. Ebben a formatervezéstől kezdve a repülőgépalkatrész-gyártáson keresztül egészen az inkubátorok kialakításáig minden belefért volna. Többségünknek akkor még gombos mobilja volt, Kassán már volt repülőautó. Ez egyedülálló kitörési pontot hozhatott volna, amiből a város még évekig élhetett volna.

De ebben a történetben túl sok a „ha”. A 2010-es önkormányzati választások követte személycserék után, a Kassa2013 szíve azért is nehezen doboghatott Kassa jövőjéért, mert a művészeti vezető trencséni, az igazgató nagymihályi, a külügyi igazgatója zsolnai és a turizmus iroda vezetője pedig liptószentmiklósi volt.

A együttműködést szemléltetheti Renáta Lénártová polgármester-helyettes. A Most-Hídból 2012 őszén lépett ki, átment függetlenbe, majd a mai napig ott ül a Smerben. A hozzáállásához elég annyi, hogy irodájában egy értekezleten ököllel verte az asztalt, hogy egy magyart sem kíván itt többé látni. Október elején a Turizmus részleg meghatározta Kassa kiemelt célországait, ahonnan várták a turistákat. Persze Magyarország kiszorult, annak ellenére, hogy a Márai projektnek (2010-2012) köszönhetően hivatalosan is megnőtt 34,5%-al a magyarországi látogatók száma, ami tízezer euró közvetlen adóbevételt jelentett a városnak. A Miskolci szimfonikusok az 50. születésnapjukat szerették volna itt ünnepelni, de a vezetőség kívánságához igazodva inkább meghívták a Tokiói Szimfonikus zenekart, amelynek repülőgépei a kassai kifutón nem tudtak leszállni. Így Ostraváról buszoztatták őket, mert azért a közeli miskolci repteret mégsem lehetett kihasználni.

Egyhetes programcsomagok kialakítása, akként, hogy a turista megérkezik Kassára, kávézik, várost néz, alszik, másnap megfürdik a miskolci Barlangfürdőben, következő nap kirándul a közeli barlangokban, avagy a Tátrában, este elmegy egy koncertre, másnap pihen, megnéz egy előadást vagy kiállítást, majd Tokajban vacsorázik… Hatodik nap sportol vagy vásárol és boldogan hazamegy. Csakhogy ehhez jóban kéne lenni elsősorban önmagunkkal és a szomszédjainkkal, és a szállodáinknak is rugalmasabban kéne viselkedniük.

Persze relatív fogalom a pályázatok világában a siker, mert minden ember mást szeret és mást szeretne a környezetében maga körül látni. Ami tetszhet a turistának, nem biztos, hogy tetszik az otthoninak.

A Kassai Amfiteátrumban volt az OMEGA első „külföldi” koncertje 1974-ben. A húszezer fős nézőtér megtelt, és a környező kerítéseken, fákon, garázsok tetején is csüngtek az emberek. Ez az Amfiteátrum az eredeti projekt keretén belül teljesen fel lett volna újítva és egy világviszonylatban építészetileg páratlan, tartóoszlopok nélküli íves féltető került volna rá. Hát az új városvezetés e helyett a napszítta 20 ezer széket kicserélte 5 ezer újra, így büszkén kimutathatták, mennyi teltházas rendezvényük is volt.

A Márai Sándor kultúrturizmussal foglalkozó határon átnyúló projekt – amelyet 2010 és 2012 között vezettem – is igazolja azt a dilemmát, hogy milyen vékony a mezsgye siker és kudarc között. Már magát Márait, mint kultúrturizmus-terméket is nehéz volt feldolgozni a városvezetésnek.

Annak ellenére, hogy nagyon ellenséges politikai közegbe csöppentem bele, a projektet mégis sikerült szinte percnyi pontossággal végigvinni. Még az ősz is hamarabb jött 2011-ben, hogy az operatőr Márai öregkorát, Kassán a vénasszonyok nyarán forgathassa, mert így lett odaillő és különleges színezetű.

A Márai Sándor Emlékszoba spanyol kivitelezővel készült el (a 13 közbeszerzésből egyetlen egy magyar sem került ki győztesen), teljesen az EU-s szabványok szerint: logóval, négynyelvűen, látványosan, energiatakarékosan, hang- és fényeffektusokkal teli, audio-vizuális-interaktív és oktató jelleggel (ugye, mert Márai még mindig nem része a tantervnek), többféle riasztóval felszerelve (miután a múltban háromszor betörtek oda).

A projekt visszhangja eljutott Kolumbiáig is. Egy éven át, átlagosan másfél naponta szerepeltünk a sajtóban, viszont a hazaiak tetszését az eredmény nem nyerte el. Nekik nem erre volt szükségük, és nem sokan múlott, hogy Márai nem Šándor vagy Alexander lett.

A vándorgyűlésen a szekcióvezető, Birinyi József néprajzkutatóként kiemelte mennyire fontos tudatosítanunk, hogy a kultúra az emberiség folytonosságát, a hagyomány pedig a közösség folytonosságát biztosítja. Nagyon fontos, hogy a lehetőség egy város, egy régió életében jó időben jöjjön. Nem mindig célszerű sürgettetni, kivételezésekért tolongani. Csakis egy ütőképes gazdasági háttérrel lehet sikeres kultúrgazdaságban gondolkozni.

Reiter Flóra az ikreivel