Az építészetben is a közösségi identitás az elsődleges
Épületeink rólunk mesélnek, sokat elárulnak gondolkodásmódunkról és a közösségünkről, vallja Smidt Tamás építész, ki édesapja szakmáját viszi tovább. A kortárs építészet tendenciáiról, ars poeticájáról kérdeztük a szőgyéni szakembert.
Smidt Tamás elárulja, hogy apja révén beleszületett az építészetbe, már gyerekként építkezésekre járt. Kemencét raktak, alapot mértek. Emellett szeretett rajzolni, jól ki tudta fejezni magát. Már alapiskolás korában színes kihúzó filccel gyakorolta az apja könyveiből ellesett homlokzatok rajzolását. Munkájában a mai napig azt szereti a legjobban, ha szabadon rajzolhat.
Az egyetem után AtelierSmidt névvel saját céget alapított. Két évig Pécsett dolgozott Dévényi Sándor szárnyai alatt, majd Esztergomban Kund Ferenc mellett, aztán Karácsony Tamás vezetésével Budapesten.
– Az egyetemről kikerülve az organikus építészet fogott meg leginkább, aztán találkoztam a pécsi sűrű, fülledt, inkább mediterrán világgal. Esztergom atmoszférája ennél közelebb állt hozzám, inkább az én világom: merevebb, nem annyira csacsogós, megmutatós építészet. Higgadtabb, csendesebb, letisztultabb – emlékszik vissza az ifjúkori évekre.
Smidt Tamás alkotásait a természetes anyaghasználat, a letisztultság, visszafogottság, a szakrális elemek használata, az organikus és funkcionalista stílus keveredése jellemzi. Munkái közül szívéhez legközelebb a legkisebb épülete, a karvai kápolna áll. Ugyanitt kilátó és közösségi tér viseli kézjegyét. Jelenleg jellemzően a régióban dolgozik, de például Gombaszögön és több magyarországi helyszínen is láthatjuk épületeit. Gyakran dolgozik Párkányban és a falujában, Szőgyénben. Évente egy-két családi házat is tervez.
– A régi épületeknek csak a lelkületét kívánom használni, nem akarom másolni azokat, nem akarok hasonlítani. Van, hogy csak az arányokat veszem át, vagy azt a beszédet, hangulatot, amit az épület közvetít. Az újnak nem kell az öreggel konkurálnia, összehangolhatók. Az én célom, hogy tiszteljék egymást. Az új az öreg lényegét ragadja meg, s fejezze ki a maga korában a maga nyelvén. Ahhoz, hogy kortárs dolgok szülessenek, az építésznek bátornak kell lennie, hogy újszerű legyen, és mai arcot adjon épületeinek. Korunk nagy vívmánya a számítógépes tervezés, én azonban szeretek visszanyúlni a gyökerekhez. Az épületeket addig rajzolom papíron, amíg csak lehet, a számítógépes tervezés nagyon beskatulyáz. A vizualizáció idealizált képet mutat, a tényleges épület emiatt csalódást okoz. Ha a megrendelő bízik bennem, s az én egyszerű, színes rajzaimból indul ki, akkor tégláról téglára élvezheti, hogyan alakulnak a formák, terek.
– Egy családi házat két hét alatt is meg lehet tervezni, katalógusból is választhatunk. Ezekben a házakban lehet lakni, de lélektelenek maradnak. Én mindig az adott helyre és a lakójának tervezek. Figyelembe veszem a helyi adottságokat, a hely szellemét. Igyekszem megfogalmazni, mit közvetít, mire sarkall a terület. A családi házak esetében személyes találkozókon ismerem meg, kinek mi tetszik, milyen a személyisége. Az együttgondolkodás során folyamatosan bogozzuk ki a megbízóra jellemző habitust, amibe bele lehet kapaszkodni, s ettől lesz igazán az övé az épület.
Számomra a családi ház kinézete is közügy: az egész településé, az egész városé. Hogy odabent ki mit csinál, az már magánügy. Az új házaknak azonban bele kell illeszkedniük abba a közösségi térbe, amit az ott élők megteremtettek. Településeinkre élő organizmusként tekintve csodákat lehetne művelni. Tiszteletben kell tartani a tereket, egyéniség helyett a közösség egyéniségére kell eltolnunk a hangsúlyokat! Egy építész feladatát és felelősségét egy-egy régió arculatának meghatározásában látom. A szakma nem csak arról szól, hogy építsünk valamit, hanem ezzel együtt értéket kell közvetítenünk.
Az építész állítja, hogy a településeink meglehetősen identitásvesztettek.
– Régebben tapintható volt az ún. közösségi építés: egy falu, városrész építése általában egységes arculattal bírt. Abból indultak ki, milyen anyagok állnak rendelkezésre, statikailag mit tudtak kivitelezni. Az óriási demokrácia az építészetben nem vezet jó irányba. Ezer színünk, ezerfajta anyagunk van, statikailag bármit meg tudunk oldani, elsődleges cél, hogy mindenki az egyéniségét fejezze ki, s ezek egymásmellettisége sok esetben giccses világot eredményez. Nem tanultunk még meg a határtalan lehetőségeknek egy egységes, közösségi határt húzni, hogy az valóban jól mutasson.
Smidt Tamás elmondja, Magyarországon létezik főépítészi státusz. A településeknek arculati kézikönyveket készítenek, ezáltal a közösség maga fogalmazza meg, melyek azok a hangsúlyok az épített kultúrában, amelyeket ki lehet emelni, tovább kell vinni, legyen szó nagyságról, mintázatról, anyaghasználatról. Nálunk ilyen szabályozás nem létezik. Ezért mindenki úgy gazdálkodik vagy garázdálkodik, ahogy akar. Egy egységes rendszer kialakítása, a koncepciók megfogalmazása, a szabályozás állami feladat lenne. Az önkormányzatoknak ezen a területen nincsenek jogkörei. A beruházásokról döntő emberek, városvezetők, megbízók feladata (lenne), hogy felelősséggel döntsenek az új épületek milyenségéről, legalább annyiban, hogy építészt bízzanak meg építészeti munkával.
– Az épített térnek nem tulajdonítunk kellő jelentőséget, pedig életünk 80 százalékát ott töltjük, onnan indulunk reggel, s oda térünk haza. Pusztán mérnöki munkának tekintjük, pedig valójában művészet. Ha egy idegen városba látogatunk, az épített örökség az első, amit meg akarunk nézni, fel akarunk fedezni. Tulajdonképpen a szakma rangját kellene visszaadni.
Megjelent a Magyar7 című hetilap 2018/31. számában.
