Az ember mindent kibír, úgy van teremtve

S valóban, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, két év múlva megszületett a gyönyörű kisfiú, aki anyja szénfekete szemét, de amúgy inkább apja vonásait és annak piszkosszőke haját örökölte. Ő volt az első unoka a családban, mindenki szemefénye. Egyévesen már járt, beszélni kezdett, mondókázott. Másfél-két évesen már összefüggő mondatokkal ejtette ámulatba környezetét. Volt, aki egyenesen csodagyereknek tartotta. Édesanyja pedig elsuttoghatta magában, szeret az Isten.

Aztán változni kezdtek a dolgok. A fiatal férj külföldre ment dolgozni, mert építkezésbe akartak fogni. Ahogy ő elment, hirtelen eltűnt kisfia életéből, úgy kezdett a gyerek egyre szófukarabbá válni, kérdésre kérdéssel válaszolt, furán artikulált. Az első gyanús jeleknél anyukája gyermekpszichológushoz vitte, aki intelligenciatesztet végzett nála, és megnyugtatta, ez csak egy átmeneti érzelmi zavar, amit bizonyára az édesapja távozása okozott. De nem az volt. Az óvodáskorba ért kisfiú néhány hónap alatt szinte elhallgatott, s mire apukája hazatért, már alig beszélt. Itt valami nagyon nincs rendben, mondta ki az apa, aki rajongásig szerette kisfiát. A gyermekpszichiáter már jóformán az ajtóban azzal fogadta őket, hol voltak eddig a kicsivel. Ebből sejtették, hogy nagy lehet a baj. De hogy miért fejlődött vissza, miért lett újra pelenkás, miért nem érdeklik már a mondókák és miért nem mehet óvodába, arra még nagyjából két-három évig kereshették a választ.

Kivizsgálások hosszú sora következett,

hetekre be kellett feküdni a pozsonyi akkori Úprkova utcai gyermekkórházba, ahol megpróbálták diagnosztizálni a kisfiút. A szlovák környezet és bezártság nem tett jót sem a gyermeknek, sem pedig az édesanyjának. De nem volt mit tenni, végére kellett járni, mi történhetett. A pozsonyi szakorvosok végül kimondták a diagnózist, autizmus, metabolikus zavarral „megspékelve”. A zárójelentésen volt még egy-két latin kifejezés, de azzal már nem is törődtek…. Nem hiszem el, mondta az édesanya. Összefacsarodott a szíve, egy világ omlott össze benne. Teljesen egészséges, jól fejlődő, okos és szép gyereke volt két és fél évig… 

A miértre egyre csak keresték a választ,

és ezért magyarországi és hazai magyar szakembereket, gyermekpszichiátereket kerestek fel. Nagyjából ők sem tudtak mást mondani, mint a pozsonyi doktorok, bár volt, amelyik szerint ez nem autizmus, legalábbis nem annak az iskolapéldája. Mindegyik szakember azzal bocsátotta útjára a megtört szülőket, ilyen gyermek mellé mindenképpen ajánlott a testvérke. Hogy legyen kinek örülni.

Nehéz, talán a legnehezebb évek vártak a kis családra. A magába fordult, alig kommunikáló gyermek egyre agresszívebbé vált, harapott, karmolt, csípett, mintha csak így akart volna a környezetével kommunikálni. Félelemérzet nem volt benne, a szekrény tetejére is felmászott és onnét leugrott, fájdalomküszöbe jóval átlag fölötti volt. A család a nagy bajban összezárt, az akkorra már elérhető interneten keresztül próbáltak minél több információt szerezni, és végül ismeretségen keresztül egy bentlakásos intézményt találtak a kisfiúnak. Anyukája hétfőn vitte, pénteken pedig hazahozta. Közben lassan haladtak az építkezéssel is.

A házaspár szívében – miután egy picit megnyugodtak – közben megszületett a vágy egy második gyermek után, de tele voltak félelemmel. Csak nehogy az is beteg legyen! Azt nem bírnák ki. Úgy érezték, ezt a döntést egyedül nem tudják meghozni, ezért genetikai tanácsadóhoz fordultak: Nem lesz semmi baj, ez a betegség ritkán fordul elő halmozottan a családban, veregették meg az anyuka vállát. Különben is, semmiféle speciális vizsgálattal sem mutatható ki, a magzatvízvizsgálat is felesleges lenne. De talán más betegséget kimutathatna, gondolta magában az anyuka, de inkább hallgatott.

Még tépelődtek egy darabig, aztán belevágtak a babaprojektbe. Már a második ultrahang egyértelműen kimutatta, hogy a pocaklakó ezúttal kislány lesz.

Ez nagyon jó jel, biztatták a kismamát az orvosok,

mondván, hogy a lánymagzatok körében jóval ritkább az autizmus, mint a fiúknál. Mivel még messze volt a 35 évtől, s szerencsére a véreredmények és az ultrahang mind a legnagyobb rendben voltak, nem végeztek nála magzatvízvizsgálatot sem. Hiába kérte, hogy császárral szeretne szülni, mert farfekvéses kisfiát csaknem 4 kilósan, két héttel túlhordva, természetes úton hozta a világra és ez kockázati tényező lehet az autizmus kialakulásában, az orvosok szerint ez sem volt indokolt. Egy szép kora tavaszi napon aztán világra kéredzkedett a kis gyönyörűség, akit bátyókája eleinte kicsit kétkedve fogadott, furán méregetett, de idővel megszerette. Huginak nevezte el.

A göndör fürtös, cserfes, dalos kedvű kislány apjára és anyai nagyapjára hasonlított a legjobban, tőlük örökölte kék szemét is. Akkora örömforrást, kárpótlást jelentett a szülőknek, amit el sem tudtak képzelni. Most látom csak, milyen, amikor egészségesen fejlődik a gyerek, mondogatta az édesanyja, amikor a kis pöttömkét óvodába írtatta, és pár hónappal később már az anyák napi műsoron szavalt. És micsoda gyönyörűen énekelt! Mégis szeret az Isten, gondolta magában történetünk hősnője.

Közben az immár négytagúra bővült család beköltözött a saját házába, a hátsó udvar megtelt baromfival, nyulakkal, mert a férjnek a kisállattartás volt a hobbija. A kisfiúból lassan nagyfiú, sőt felnőtt lett. Az évek során megnyugodott, kezelhetőbbé vált, a szülők úgy döntöttek, most már otthon szeretnék nevelni.

Nem voltak gazdagok és a tetejébe még válságos évek is jöttek rájuk,

a férj hol tudott dolgozni, hol nem. Az anyuka a fiúcska miatt nem állhatott munkába. Szüleikre szerencsére mindig számíthattak. Ha nehéz is volt a kereszt, de teljes boldogságban, egyetértésben éltek. Még pezsgővel koccintottak 25 éves házassági évfordulójukon. Aztán másnap, egy esős októberi napon az édesapa már nem tért haza a munkából. Reggel még szokás szerint puszival köszönt el a feleségétől, délután pedig a halálhírét hozták. Szívleállás. Aranyérmes véradó volt, és csak 49 éves! A döbbenetet szinte vágni lehetett, amikor megtudták, nincs többé. Hogy éljek nélküle, nem tudok nélküle élni, zokogta a feleség.

A legnagyobb feladatnak a hatalmas veszteségben azt tűnt, hogyan mondják ezt meg a tizennégy éves kislánynak, aki épp akkor jött haza az iskolából, és akinek rendkívüli apa-lány kapcsolata volt az édesapjával. A nagypapi elé ment, bekísérte a szobába, ahol a kisírt szemű családtagok közölték a legszörnyűbb hírt, amit gyermek valaha is hallhat: Apu meghalt, már soha többé nem jön haza. Zokogás, heves sírás, szűnni nem akaró könnyek zápora következett.

A temetésen a fiatal özvegyet két oldalról a szülei karolták-támogatták, hogy a fájdalomtól lábon bírjon maradni. A kislányt keresztanyja támogatta, aki már tudta, hogy ez a gyermek lesz az, aki erőt fog adni anyjának a folytatáshoz. Hogy újra felvegye, és tovább vigye a keresztjét. Mert az ember mindent kibír. Úgy van teremtve.

A lányom erősebb, mint gondoltam.

Képes vagyok felkelni és tenni a dolgom, mert erre tanít, mondogatja az édesanya azóta is. Aki megtanult tervezni és változtat. Hogy elviselhetőbb legyen a másik hiánya. A baromfiudvarból mára gyümölcsöskert lett, a kislány pedig jövőre érettségizik. Egyetemre készül. El fog kerülni a háztól, ketten maradnak a fiával. Lassan szoktatja magát a gondolathoz. Az elengedést tanulja újra… Nehezen megy neki. De majd hétvégén mindig jó falatokkal várja haza. Az ablakból fogja lesni az érkezését. Úgy, mint amikor nagypapit lesték, aki másfél éve az angyalok közé költözött. Mindjárt jön a hugi, mindjárt jön a hugi, fogja mondogatni a fiú, aki szereti a rendszert, a napi rezsimet, és tudja, hogy ebéd után nem sokkal jön haza a testvére. Mert anyu, hugi és ő egy család, apu pedig fentről vigyáz rájuk.

(Megjelent a Magyar7 című hetilap 2019/16. számában)