Állandó volt az életveszély
A mostani január 6-a békésen telik, de 1945. január 6-a borzalmakkal teli időszak volt a szőgyéniek és a környékbeliek számára. Az 1927-ben született Dékány Béla 2007-ben így idézte a félelemmel teli heteket.
1945. január 6-án jöttek be az oroszok a faluba. Minden nap kirendeltek bunkert ásni. Emlékszem, Sámson Rózsi a legnagyobb harcok közt született meg az Árváék pincéjében. Tizenhét éves suhancként én mentem érte szánkóval meg a sógor. Éppen ekkor történt egy szörnyű tragédia a németszőgyéni nagykocsmánál. Kurcz Janit pár perccel ezelőtt lőtte tarkón egy orosz katona, mert féltette tőlük a Teráját. Megállították a kocsinkat és kérték, vigyük haza az elhunytat. A sógor azonban azt mondta, a holtnak már mindegy hol fekszik, az első a szülőanya és a kisgyermek.
Egy nagy tojásos ládát teleraktunk szalmával, rátettük a dunyhát, úgy hoztuk haza a csecsemőt és az anyját. Nehéz volt tartani a lovakat, mert féltek a durrogástól. A malom felé menet megállítottak az oroszok, de elengedtek, amikor látták az anyát az újszülöttel. Mikor őket biztonságban hazaszállítottuk, hazafelé tartva ismét megállítottak az oroszok. Elvették tőlem a lovat és még jól rám is sóztak, mert nem akartam odaadni. De lehet, így volt ez rendjén, mert bevágott az udvarunkba a gránát, pont az istállóba, úgyis elpusztult volna szegény pára.
A következő hetek is állandó életveszélyben teltek. Naponta szállítottam az orosszal a frontra a vacsorát a lovaskocsimmal. Ormokra mentünk a papföldeken keresztül. Az orosz rám adta a bundáját, nyakamba akasztotta a géppisztolyt. Mint gyerek nem féltem, mert hát ugye én nem vagyok orosz. Nem is tudatosítottam a veszélyt. Ezért a szolgálatért sok élelmiszert kaptam tőlük. Egy nap kivittek a Nallászba fát vágni, de ahogy látták, hogy dől a fa, a németek rögtön lőttek Kürt felől. A Trombitás Vili nagyapja, az öreg Lippai és még sokan mások itt haltak meg. Már a golyók süvítéséből tudtuk, hogy az közel vagy távol csapódik-e be. Este azt mondta az orosz, elég a favágásból, menjünk bunkert ásni.
Hajnalban nagy csetepatéra ébredtünk. „Nagy itt a baj, szökjünk meg” – javasolta Franta Jóska. Ahogy menekültünk, az orosz lovaskocsi tőlünk harminc méterre felrobbant, emberi és állati testrészek repültek a levegőben. Az ég fekete volt a füsttől. A falut elérve Gelle Pista bácsiéknál kivártuk, míg elcsendesedik a csatazaj. Hazaérve senkit se láttam, pedig tudtam, kilencen is lehetnek a házban. Csak később mertek kibújni a ládákból, az ágy alól.
Néhány óra alatt megfordult a hadiszerencse és már nem az oroszok, de feketeruhás németek masíroztak az utcákon – úgy mondták húszezer orosz is meghallhatott a környéken.
Dékány Béla 18 évesen leventeként fogságba került és az orosz fogságot is megjárta. De ez már egy másik borzalmas történet.
