Akkor is lehet könnyű lábbal táncolni, ha újra és újra mindent elveszítünk
Fahidi Éva holokauszt túlélő két könyvet is megírt. Míg egyiket A dolgok lelke, a másikat A szerelem alanya és tárgya címmel, a holokauszt borzalmairól és saját életigenléséről. Erről mesélt a párkányiaknak a Papp Katalin Magán Művészeti Alapiskola előadótermében a Balassi Klub szervezésében.
A most 94 éves írónővel Himmler György tanár beszélgetett.
Éva néni elmondta, egy nagyszerű, szerető családba született. Debrecenben laktak, de minden nyáron itt nyaraltak Ógyallán, a nagyapjánál. Gyermekéveiben már négy zsidótörvény volt érvényben Magyarországon, és számos különböző rendelet – összesen 22.
"Olyan durván, megalázóan bántak velünk, hogy mi egy iskolából való lányok nagyon összekapaszkodtunk, hogy túléljük a borzalmakat. Megpróbáltunk emberek maradni, sose káromkodtunk, mi kenyérért fogkefét vettünk és minden áldott nap megmosakodtunk." – meséli az idős asszony – "Azért akartunk életben maradni, hogy szüleinknek örömet szerezzünk hazatérésünkkel."
A láger után érsekújvári nagybátyjánál gyűjtötte össze a család maradékát. Volt olyan időszak, amikor tízen laktak ott. Éva néni úgy emlékszik vissza azokra az időkre, hogy még az ágyból is nehezére esett felkelni, annyira legyengült a lágerben, ráadásul a haláltábor a lelkén is mély sebeket ejtett.
Negyvenkilenc embert veszített el a családjából.
"Érdekes, ahogy az ember lelke működik. Eleinte ezekről a traumákról nem tud beszélni. Amikor évek után eljut oda, hogy mégis, akkor meg nem is tud másról beszélni, csak az átéltekről. Nekem 59 év telt el úgy az életemből, hogy nem beszéltem, nem mesélem, nem írtam róla. 59 éves koromban jutottam el oda, hogy vissza tudtam menni Auschwitz-Birkenauba."
Mint mondja, 2003-ban visszatérve elcsodálkozott, mennyire megnőttek a fák, nem volt kitaposva a fű, nem volt üvöltés.
Annak idején megírt egy kis füzetet németül. Az a német kisváros (Allendorf), ahová Auschwitzből elkerültek, kiadta ezt a kis füzetet. Itthon is biztatták, írja meg magyarul is. Azóta sok helyen bemutatta könyveit úgy Magyarországon, mint Németországban.
"Abban a kisvárosban, ahová kényszermunkára hurcoltak, a helyiek csak citromnak neveztek, mert puszta kezünk érintkezett a trinitrotoluollal és a salétromsavval, amitől olyan sárga lett a bőrünk, mint a citrom, a hajunk meg lila. Amikor 45 évre a tábor felszámolása után találkozóra hívták a foglyokat, 330-an fogadtuk el a meghívást. Furcsa volt hallani, kedvesen beszélnek hozzánk németül, az viszont kellemetlen élmény volt, ahogy az akkori szemtanúk, semmire se voltak hajlandók emlékezni." – meséli.
A roma holokauszt 75. évfordulóján őt kértek fel szónoknak Auschwitz-Birkenauban. Mint mondja, látni ugyan nem látta, de hallotta a zajt, amikor háromezer embert tereltek lángszóróval a gázkamrákba. Ők pontosan tudták, mi fog történni velük.
A beszélgetés befejeztével a jelenlévők még számos kérdést intéztek az írónőhöz, majd Éva néni dedikálta is könyveit.
