A magyar nyelv Pozsonyban
A Magyar nyelv napja alkalmából A magyar nyelv Pozsonyban címmel a Csemadok Pozsony-Óvárosi Alapszervezete egy könyvbemutatóval egybekötött beszélgetést szervezett Lucia Molnár Satinskával, a Szlovák Tudományos Akadémia Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársával és a Szociolingvisztikai Osztály vezetőjével. Az előadó kutatási területe a többnyelvűség, a nyelvpolitika, a kisebbségi nyelvek helyzete (különösen a pozsonyi magyar nyelvhasználat). A rendezvényt, amely a pozsonyi Városi Kulturális Napok keretében valósult meg, a Magyar Nagykövetség képviseletében megtisztelte jelenlétével Nagy Márton Gábor konzulhelyettes és Ordódy Beatrix, a szlovák kulturális minisztérium igazgatója.
A rendezvény elején Brogyányi Mihály, a Csemadok Pozsony-Óvárosi Alapszervezetének elnöke a Magyar nyelv napjának Csáky Pál író által a Csemadok felkérésére megfogalmazott 2026-os felvidéki üzenetét tolmácsolta. Ezt követően került sor a Magyar nyelv Pozsonyban: A nyelv és a többnyelvűség története című könyv ismertetésére, majd a szerzőjével való beszélgetésre.
Többnyelvű Pozsony
A 2025 decemberében a Slovart Kiadó gondozásában megjelent ismeretterjesztő szakkönyv a pozsonyi magyarság nyelvi életét és a többnyelvűség jelenségét mutatja be a köz- és a magánszférában egyaránt. A kötet a szerző 2009 és 2019 között végzett terepkutatásaiból indul ki, amelyeknek közös nevezőjét a különböző korú magyar ajkúakkal készített narratív interjúk képzik.
A szerző három csoporttal készített beszélgetéseket – idős őshonos pozsonyi hölgyekkel, többnyelvű pozsonyi családokkal és olyan dél-szlovákiai egyetemistákkal, akik Pozsonyban tanulnak. Az empirikus anyag mellett a könyv számos elméleti és módszertani koncepcióra is reflektál, mint például a nyelv és identitás, az etnicitás, a nyelvi menedzsment vagy a nyelvi diszkrimináció.
Különböző szociolingvisztikai módszereket alkalmaz – a narratív interjúktól és a nyelvi életrajzoktól kezdve egészen a nyelvi tájkép, vagyis a közterületi feliratok vizsgálatáig, és a professzionális szociolingvisztikai ismereteket pozsonyi beszélők hiteles élettörténeteivel köti össze.
Lucia Molnár Satinská, amint azt a beszélgetés során elmondta, felnőtt korában tanult meg magyarul, bár többnyelvű családból származik, gyerekkorában otthon egy nyelven, szlovákul beszéltek. Ma egy többnyelvűséget kutató nyelvész, aki vegyes házasságban él egy magyar férjjel, és kétnyelvű gyerekeket nevel, akik magyar óvodába és iskolába járnak.
Az az igazság, hogy én próbálom az összes körülöttünk lévő nyelvet ápolni, és megadni nekik a tiszteletet”
– mondta a beszélgetés során a szerző, hozzátéve, bár sokan nosztalgiával emlékeznek a régi többnyelvű Pozsonyra, számára a mai Pozsony inkább többnyelvű, mint gyerekkorában a kilencvenes évek Pozsonya volt. „Manapság, ha kimegyünk a játszótérre a gyerekekkel magyarul, olaszul, németül, lengyelül beszélőkkel találkozunk. Ma sok ember jön Pozsonyba dolgozni, sok a vegyes házasság, így én sokkal jobban érzem ma a többnyelvűséget, mint gyerekkoromban” – mondta, hozzáfűzve, bár ez nyilván más többnyelvűség, mint amikor az édesapja vagy inkább annak unokatestvérei voltak gyerekek a háború előtti háromnyelvű Pozsonyban.
Lucia Molnár Satinská szerint a többnyelvűség Pozsony természetes és szerves része, a kisebbségi nyelvek láthatósága pedig nem veszélyezteti az államnyelvet, hanem gazdagítja a várost.
A szerző nyelvészként és családja pozsonyi kötődése révén is hangsúlyozza, hogy a nyelvek közötti átjárás érték, amelynek megőrzése a közös városi emlékezet része.
„Az első kutatásaimat még a prágai egyetemi évek alatt végeztem a régi pozsonyiak közt, a doktorátusom végzése közben tovább kutattam a mai pozsonyi többnyelvűséget, a posztdoktorandusz időszakában pedig az itt tanuló diákok közt végeztem kutatómunkát. Ezt a három kutatást szerettem volna összevonni egy könyvbe” – mondta, hozzátéve, a könyv megjelenése aztán egy kicsit elhúzódott, mert az élet közbeszólt, de nem bánta meg, hogy hét évig írta a könyvet, mert sok mindent tanult a gyerekeitől is a többnyelvűségről.
A többnyelvűség érték, de vajon mindenki így gondolja?
A tudományos monográfia pozitív visszhangot váltott ki akadémiai területen és a kulturális médiában is, a recenziók kiemelték, hogy bár professzionális nyelvészeti munkáról van szó, a pozsonyiakkal készített narratív interjúk a szöveget lebilincselővé és a szélesebb közönség számára is érthetővé teszik.
A kötet elnyerte az Irodalmi Alap tudományos és szakirodalmi díját,
a szélesebb körű nyilvános vitákban azonban sarkos véleményekkel is találkozott – elsősorban azoknak a szlovák lapoknak a kommentszekciójában, amelyek a könyvet ismertették – ezek a vélemények főleg három téma köré összpontosultak.
A könyv egyik legtöbbet idézett megállapítása az volt, hogy egyes pozsonyi magyarok ma is tartanak attól, hogy nyilvános helyen megszólaljanak az anyanyelvükön.
Ezt a kijelentést sok kritikus szlovák hozzászóló túlzónak vagy alaptalannak tartja.
A nyelvész rámutat, hogy a nyilvános magyar nyelvhasználattól való tartás nem feltétlenül a jelenlegi konkrét támadásokból, hanem sokszor a múltbeli traumákból és a generációkon át öröklődő óvatosságból fakad. Bár elismeri, hogy az utóbbi években javult a helyzet, a kutatásai során számos olyan emberrel találkozott, aki ma is megfontolja, hogy megszólaljon-e magyarul az utcán vagy mondjuk, a tömegközlekedő eszközön.
A másik érzékeny pont a vitázók számára a szlovák nyelv elsőbbsége a fővárosban, A kommentelők közül többen a szlovák nyelv kizárólagos vagy elsődleges szerepét hangsúlyozták Pozsonyban, a kisebbségi nyelvek láthatóságát, például a kétnyelvű feliratokat feleslegesnek vagy provokatívnak tartották.
Ez a téma a Csemadokban tartott beszélgetésen is felmerült, sokan nehezményezték, hogy csak a magyar feliratok szúrják a szlovákok szemét, az angol vagy a más nyelvűek nem.
Ami, ismerjük el, tény. Molnár Satinská is úgy véli, a kétnyelvű közterületi feliratok és információs táblák senkit sem fenyegetnek, csupán elismerik a városban élő közösségek jelenlétét. Szerinte a kisebbségi nyelvek elfogadása éppen az egészséges önbizalom jele a többségi társadalom részéről, és a kétnyelvűség integráló tényezőként is működhet.
Éles véleménykülönbségek alakultak ki a magyar nyelv „több mint ezeréves folytonos jelenlétének” értelmezése körül is a szlovák nyilvánosság körében,
mivel a különböző történelmi szemléletek eltérően ítélik meg a város többnemzetiségű múltját. A szerző álláspontja szerint azonban Pozsony történelmi identitása sosem egyetlen nyelvre épült, hanem a szlovák, a magyar, a német és más nyelvek folyamatos együttélésére. Kiemeli, hogy a nyelv nem merev, elszigetelt rendszer, és Pozsonyban ma is többféle „magyarság” és nyelvváltozat él egymás mellett a régi polgári családoktól a vegyes házasságokon át a dél-szlovákiai egyetemistákig.
A könyvben szó van arról is, hogyan változott a magyar nyelv társadalmi pozíciója az évszázadok során Pozsonyban, vagyis mikor töltött be többségi, és mikor kisebbségi szerepet. A beszélgetés során az is felmerült, hogy miért szlovák nyelven jelent meg a mű.
Nagyon fontosnak tartottam, hogy a szlovák közönség is olvashasson a magyar nyelv pozsonyi történetéről. Amikor ugyanis szóba került a kutatásom témája, a többnyelvűség, azt tapasztaltam, hogy van itt egy nagy többség, amely egyáltalán semmit sem tud a pozsonyi magyarokról. Ezért számomra kulcsfontosságú volt mindezt szlovákul leírni – nekik”
– fogalmazott Lucia Molnár Satinská, aki természetesen örülne, ha a könyve magyar nyelven is megjelenne.
A szerző optimista álláspontot képvisel a magyar nyelv pozsonyi jövőjével kapcsolatban. Mint mondta, bár a többnyelvűséget a politikai és társadalmi változások nagyban befolyásolják, a fővárosban élő magyar közösség létszáma és sokszínűsége ma is elegendő ahhoz, hogy a nyelv élő maradjon – és csak rajtunk múlik, hogyan alakul a jövő.