A kassai vértanúk üzenete
Négyszáz évvel ezelőtt, 1619. szeptember 7-én halt mártírhalált a három szent kassai vértanú, Kőrösi Márk, Grodecz Menyhért és Pongrácz István. Az idei évforduló alkalmából emlékévet hirdettek. Kassán a múlt héten Puss Sándor jezsuita szerzetes tartott róluk előadást.
Puss Sándor elmondta, nemcsak a kassai vértanúk esetében, de sok téren hajlamosak vagyunk túlságosan racionálisan szemlélni az eseményeket, miközben átsiklunk a mögöttes tartalom fölött, elfelejtjük a történet lényegét, mondanivalóját. Ennek kapcsán megjegyezte, a nemrég Kassán tartott konferencián, amelyen bemutatták a vértanúk arcának nemzetközi szakértőcsoport által készített tudományos rekonstrukcióját, hosszasan és rendkívül részletesen beszéltek arról, milyen sérüléseket szenvedtek, hányszor szúrták vagy ütötték meg őket, mennyi vért vesztettek, hány órán át tartott a kínlódásuk.
– Eközben elveszett a lényeg, vagyis hogy miért szenvedtek. Eszembe jutott a tanárom, aki valamikor a ’80-as években a lelkünkre kötötte, ha valamikor Krisztus kínszenvedéséről, a keresztútról fogunk beszélni, akkor ne azt elemezzük, hogy mennyit szenvedett, hányszor esett el a kereszt súlya alatt, milyen szörnyű sebek voltak a vállán, a térdén, hanem hogy mekkora nagy szeretet volt benne, hogy erre képes volt. Helyezzük a lényegre a hangsúlyt, hogy miért történt mindez, és milyen hatalmas szeretet és önfeláldozás volt emögött, ha ez megtörténhetett.
Az atya elmondta, hogy régóta gyűjti a forrásanyagokat, amelyek közül a legértékesebb és legfontosabb az a jegyzőkönyv, amelyet Kőrösi Márk, Grodecz Menyhért és Pongrácz István kivégzése után két évvel, 1621-ben írt Vásárhelyi Dániel jezsuita szerzetes. Emellett rábukkantak egy dokumentumra, amely Pongrácz személyiségét hozza közelebb. Ő egy régi magyar nemesi családból származott, és a szülei nem papnak szánták. Megtalálták azt a levelet, amelyet a szüleinek írt búcsúzóul, amelyben elmondja, ha törik, ha szakad, jezsuita akar lenni. Az említett dokumentumokból részleteket is felolvasott.
Mint kiderült, amikor Rákóczi György csapatai Kassához értek, a három jezsuita az ún. királyi házban lakott, ugyanott, ahol Dóczi András császári főkapitány. Dóczinak kevés katonája volt, ezért kapitulált, azzal a feltétellel, hogy senkinek, sem a katolikus híveknek, sem a papjaiknak nem eshet bántódásuk. Nem így történt. A katonák 1619. szeptember 5-én vonultak be a városba, a későbbi vértanúkat házi őrizetbe helyezték, éheztetéssel és különböző kínzásokkal hittagadásra próbálták rábírni őket. Ők kölcsönösen meggyóntak egymásnak, és ígéretet tettek, hogy a hitüket meg nem tagadják. Vásárhelyi levelében részletesen beszámol a kínzásokról, és a holttestek sorsára is kitér. Kőrösit és Grode-czet lefejezték, Pongráczot tovább kínozták, majd amikor őt is halottnak hitték, a három testet a szennygödörbe dobták. Pongrácz még élt, nyöszörgésére a sekrestyés, Eperjessy István figyelt fel, de már nem tudott segíteni rajta. Néhány hét múlva özvegy Gadóczy Bálintné és más kassai nők titokban elföldelték a maradványokat. Pár hónappal később Bethlen Gábornál Forgách Zsigmond nádor felesége, Pálffy Katalin kieszközölte a méltó temetésüket, a földi maradványok előbb az ő birtokára kerültek, majd 1635-ben a nagyszombati klarissza apácákhoz, ahol lánya, Mária volt a zárda elöljárója. Amikor 1782-ben több más szerzetesrenddel együtt a klarisszákat feloszlatták, a csontokat az ottani orsolyiták templomába vitték. Ereklyéiket ma egyebek mellett Nagyszombatban, Kassán és Esztergomban őrzik.
Boldoggá avatásukat még 1628-ban kezdeményezte Pázmány Péter bíboros. A tanúk, főleg két koronatanú, Eperjessy István sekrestyés és Gadóczy Zsófia vallomásaiból kitűnt, hogy valóban a hitükért ontották a vérüket. Ennek ellenére a boldoggá avatási eljárás hosszasan elhúzódott, s csak 1905-ben vezetett sikerre. 1995. július 2-án II. János Pál pápa kassai látogatása alkalmával szentté avatta őket.
Puss Sándor lapunknak elmondta, a kassai vértanúknak négyszáz év távlatából több üzenetük is van a ma embere számára. Ezek egyike a lelkesedés.
– Fiatal emberek képesek voltak lelkesedni, elhinni, hogy van értelme annak, amit csinálnak, s merték az életüket is kockára tenni. A másik nagyon szép dolog, hogy egy lengyel, egy horvát és egy erdélyi származású össze tudott fogni, együtt tudott dolgozni, hiszen volt egy közös érdek, egy közös ügy. Nem volt nyelvi probléma sem, mindhárman beszélték a magyar nyelvet. (...) Nekünk is ezt kellene megtanulnunk itt, a Kárpát-medencében: ha nem fogunk össze, akkor elveszünk.
Az atya úgy véli, különbség mutatkozik aközött, hogy a magyar és a szlovák egyház hogyan viszonyul a kassai vértanúkhoz.
– Meggyőződésem, hogy a szlovákok úgy érzik, ők mindezt egyedül is meg tudják csinálni, szerintük nincs szükség összefogásra. A magyar egyház viszont nem akar beavatkozni a szlovák egyház ügyeibe, túlságosan diplomatikus, túlságosan tiszteletben tartja a határokat. Ez sem jó. Egy kicsit helyt kellene állni, reprezentálni, mellénk állni.
Végezetül Puss atya emlékeztetett, hogy a katolikus naptár szerint a vértanúk ünnepe szeptember 7., a haláluk napja. A 400. évforduló alkalmából az idén ezen a napon Kassán is ünnepelnek. Erdő Péter bíboros elvállalta, hogy eljön szentbeszédet mondani, szentmisét bemutatni a Szent Erzsébet-dómba. Másnap, 8-án az eredeti jezsuita templomban, ami jelenleg a premontreiek tulajdonában van, fog szentmisét bemutatni és buzdítani bennünket.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/21. számában.
