A folyó fölött, az időn át – a Mária Valéria híd története
A Mária Valéria híd olyan, mint egy gondos kézzel öltött varrat a Duna két partján: Párkányt és Esztergomot tartja össze, miközben alatta változatlanul hömpölyög a víz, fölötte pedig egymást váltják a történelem korszakai. Ezt a varratot az idő többször felszakította: 1919-ben megsérült, 1944-ben szétszakadt, majd több mint fél évszázadon át éppen a hiánya emlékeztetett arra, hogy valaha itt acélból font ölelés ívelt át a Duna felett. Amikor 2001-ben újjáépítették a hidat, Párkányt és Esztergomot mintha újra összeöltötték volna. Azóta minden átkelés tovább erősíti ezt a kapcsolatot. Idén szeptemberben ennek az újjászületésnek a huszonötödik évfordulóját ünnepli a két város.
Már a római korban is átkeltek itt a Dunán, telente jéghíd, később hajóhidak segítették az utazókat. Az Árpád-korban rév, a 16. században törökök által épített híd, később pontonhíd kötötte össze a két partot. 1762-ben Barkóczy Ferenc érsek úgynevezett repülőhidat építtetett; Párkány felé hat, vissza Esztergomba nyolc percig tartott az út. Nyolcvan évvel később állandó hajóhíd került a helyére, a 19. század végének növekvő forgalma azonban már tartósabb kapcsolatot kívánt. Az állam 1891-ben döntött a vashíd megépítéséről, Feketeházy János tervei nyomán 1893 végén kezdődött a munka, 1895. szeptember 28-án pedig ünnepélyesen átadták a Mária Valéria főhercegnőről elnevezett átkelőt. Aznap éjfélig ingyen lehetett használni, utána 1918-ig hídpénzt, illetve hídbárcát kellett váltani az átkeléshez.
A történelem az acélt is szétfeszítette
Huszonnégy évig úgy szolgálta a híd a két várost, hogy az ott élők számára teljesen magától értetődő volt, a hídon keresztül vezet az út a munkába, a piacra vagy látogatóba a rokonokhoz. 1919. július 22-én a párkányi első hídnyílás robbanás következtében a Dunába zuhant; a részletes helytörténeti összefoglaló valószínű balesetről, az őrséget adó csehszlovák legionáriusok óvatlan töltetkezeléséről ír.
A szerkezetet később kiemelték, a forgalom pedig 1927-ben indulhatott újra, 1928-tól pedig már autók is közlekedtek rajta. Néhány év múlva 38 ezer szegecset cseréltek ki, mintha egy óriási test ízületeit erősítették volna meg egy újabb, kiszámíthatatlan korszak előtt.
Az igazi törés 1944 karácsonyának másnapján következett be. A visszavonuló német csapatok felrobbantották a három középső ívet, két pillér súlyosan megsérült. A levéltári források szerint a hajózást akadályozó roncsokat csak 1947-ben távolították el, a mederpilléreket pedig 1960–1962 között javították meg, majd a hajózás biztonsága érdekében kivilágították őket.
Ötvenhét év a hiány árnyékában
Különös módon éppen a hiány kényszerítette ki a legemberibb találmányokat. Az ötvenes években volt időszak, amikor híd és komp sem kapcsolta össze a két várost. Szélcsendes estéken a párkányiak és esztergomiak kihasználták a víz hanghordó képességét: átkiabáltak, áténekeltek egymásnak a Dunán, híreket küldtek a túlsó partra. Sok évtizeddel később ebből az emlékből született meg az AquaPhone zenei-irodalmi performansz, Hanneke Frühauf ötlete alapján. A két parton egymással szemben muzsikusok játszanak, a zenét magyar, szlovák vagy német szerzők erre az alkalomra írt szövege kapcsolja össze. A folyó, amely egykor határként választott szét, ilyenkor maga válik közvetítő közeggé.
Újjáépített kapcsolat
A fizikai kapcsolat végül 2001-ben tért vissza. Az újjáépítés 2000 októberében kezdődött: a két megmaradt parti nyílást felújították, a három elpusztult középső részt újragyártották, az elemeket uszályokon vitték a helyszínre és hidraulikával emelték a helyükre. Az utolsó, 603 tonnás ívet 2001. július 27-én illesztették be, október 11-én pedig 57 év után újra megnyitották a hidat.
A régi és az új szerkezet ekkor szó szerint összeért: a túlélő részek mellé új acél került, mintha a híd maga is elfogadta volna, hogy a helyreállítás nem a múlt visszaforgatását jelenti, hanem továbbélést a sebek emlékével.
A párkányi születésű, Svájcban élő Frühauf Károly és felesége kezdeményezésére 2004-ben létrejött a Hídőr nemzetközi művészeti rezidenciaprogram. Az alapgondolat egyszerű és mégis szokatlan: a Mária Valéria hidat szellemileg is óvni kell. A világ különböző részeiről Párkányba érkező alkotók három–hat hónapot töltenek a városban, kapcsolatot keresnek a helyiekkel, naplót vezetnek, és olyan munkát hoznak létre, amely a kommunikációról, az összefogásról vagy a távolságok áthidalásáról beszél. A hídőrség így különös szolgálat: a művészet nyelvén láthatatlan hidakat építenek emberek, nyelvek és kultúrák között. A kezdeményezés gondolata szerint ezek a „virtuális hidak” segítenek megőrizni a valóságosat is.
Reggeli félúton
Ebből a közegből nőtt ki Mattia Mura olasz dokumentumfilmes Reggeli a hídon című munkája is; Mura a program ötvenedik hídőreként dolgozott Párkányban és Esztergomban. A filmkészítő két egymást nem ismerő embert, egy párkányit és egy esztergomit ültetett le egy megterített asztalhoz, éppen félúton, majd arra kérte őket, fedezzék fel, mi kapcsolja őket össze. A performanszból 2021-ben dokumentumfilm született, az ötletből később közösségi hagyomány lett: esztergomiak és párkányiak találkoznak a hídon, hogy egy reggeli idejére ne áthaladjanak rajta, hanem megálljanak egymással szemben. Talán nincs ennél szebb és egyszerűbb válasz arra, miért van szükség hidakra városok, emberek között.
Az út a másik felé
Ma már alig jut eszébe a helyieknek, hogy valaha nélkülözni kellett a híd szolgálatát. A hétköznapok sodrásában szinte észrevétlenné vált az egykori hiány: emberek sietnek át rajta munkába vagy iskolába, autók gördülnek végig rajta, turisták állnak meg félúton, hogy lefényképezzék a bazilikát, máskor művészek, futók, zenészek vagy egy közös reggeli résztvevői időznek rajta.
A Duna közben ugyanúgy hömpölyög tovább, ahogyan tette a híd előtt, a híd nélkül és az újjáépítése óta is. Párkány és Esztergom partjai egyetlen centiméterrel sem kerültek közelebb egymáshoz, mégis más lett közöttük a távolság. Ezt ünnepli idén a két város: huszonöt éve annak, hogy a szétszakított varratot újra összeöltötték.
Talán ezért érdemes időről időre megállni rajta, lenézni a vízre, majd átnézni a túlsó partra, és emlékezni arra, hogy egy híd igazi ereje abban rejlik, hogy mindig egy utat kínál a másik ember felé.
Megjelent a Magyar7 2026/39. számában.
