101 évesen békében, szeretetben
A szőgyéni Hóz Mariska néni talán az utolsó élő magyar hadiözvegy a Felvidéken. Férjét, Hóz Andrást 1942. november elsején látta utoljára. Fiát, Imrét hét éve temette el. 56 éve él menyével, Rózsikával egy háztartásban.
Mariska nénit rózsafüzérrel a kezében találom. Még a bot sincs annyit a kezében, mint az olvasó, mondja békés derűvel. Megörül a látogatásomnak, és jól elbeszélgetünk. Mikor megkérem, meséljen az életéről, felsóhajt, de nagyon régen volt, amikor gyerek, meg fiatal volt!
– Hol is kezdjem? 1918. január 20-án születtem. Öten voltunk testvérek, de mivel én voltam a legfiatalabb, már egy se él közülük. Zsenge gyermekkorunktól segíteni kellett a földeken. Kemény élet volt, de sosem nélkülöztünk. Később gyomorrákban szenvedő édesanyámat ápoltam, és 13 éves koromban félárván maradtam. 18 évesen mentem férjhez Hóz András férfiszabóhoz.
Amikor megszületett a kisfiunk, Imre, már érezni lehetett a háború előszelét. Andrist többször behívták katonának Komáromba, így alig láthatta kicsi fiát.
Sokszor meglátogattam Andrist Komáromban. Volt, hogy a fiunkat is magammal vittem. 1942. november elsején is őt készültem meglátogatni, de Lőrinc testvérem erről igyekezett lebeszélni, azzal, hogy Andris megüzente, ne menjek, mert már nem érem ott őket. Belenyugodtam, de az éjszaka megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerített hatalmába, így hajnalban már úton voltam Komárom felé. Épp csak leszálltam a vonatról, amikor látom, menetelve jönnek a katonák. A vagonnál lehetett velük beszélgetni úgy fél órát.
Nyugtatott, igaz, Oroszországba mennek, de csak utánpótlásnak. Akkor láttam utoljára.
2003-ig nem is tudtam róla semmi biztosat. Ekkor kapott választ a menyem, Rózsika a magyar honvédelmi minisztériumtól, ahol édesapja és apósa felől is érdeklődött, hogy Hóz András Obojannál, a Don környékén eltűnt. Vártam és vártam, eszembe sem jutott társat keresni. Keményen dolgoztam, később a postától mentem nyugdíjba. Az anyósommal neveltük Imikét, aki 1962-ben megnősült és feleségül vette Mánya Rozáliát, szeretett menyemet. Házat építettek, velük laktam, amióta pedig a fiam meghalt, kettecskén élünk, szeretetben, békében.
Hogy miként telik a napom?
Tegnap reggel Rózsika hatra felhúzta az órát, hogy háromnegyed hétkor már felöltözve hallgathassuk meg a hajnali szentmisét a Mária Rádióban. Reggelente megágyazok, rendet rakok magam körül, reggelizem, majd imádkozom. Ebéd után Rózsikával litániát mondunk, ő este templomba megy, én pedig az ágyba. Az álom elég gyakran elkerül, ilyenkor végigimádkozom az ébrenlétet a családért, a megholtakért, a betegekért, a szenvedőkért, a békéért.
– Az ételben nagyika egyáltalán nem válogatós. Megeszik mindent, amit főzök – szól közbe Rózsika. – Kávézni szokott, nassolni nemigen, esetleg almát. Bár a látása gyenge, a hallása is romlik, szerencsére nem fáj semmije, csak a gyengeségre panaszkodik. Meg izgul, ha elmegyek hazulról – mosolyog nagyikára. Mindig elmondja, eleget élt már, de nem zúgolódik a sorsa ellen.
Én azonban örülök, hogy még mindig köztünk van, én pedig mellette lehetek.
