Sok mindent megúsztam az életben - Nagyinterjú Szacsvay Lászlóval
Szacsvay László szinte mindent megkapott a színészi pályától, amiről csak álmodhatott. Még a díjak sem maradtak el, a Kossuth-díjat kivéve. Legendás előadások részese lehetett, Benedek Miklóssal és Császár Angelával évekig járták a világot a Budapest Orfeum című előadásukkal, de ő lehetett Kabos Gyula kései utóda is a Hyppolit, a lakáj játékszíni változatában. Ősszel 44. idényét kezdi a Katona József Színházban, amelynek alapító tagja. Játszott nagy szerepeket is, de sose utasította el az egymondatos szerepeket sem, azokba is beleadott apait-anyait. „Hívjon, jövök.” – máig vallja az egykori GELKA jelmondatával, s mivel most édesanyja szülővárosába, Rimaszombatba hívták, Fülöp névre hallgató vizslájával a Nemzet színésze eleget is tett a szíves invitálásnak.
Amikor októberben itt járt Molnár Piroska, akinek az édesapja született Rimaszombatban, ő mesélte, hogy Önnek viszont az édesanyja rimaszombati. Hadd kérdezzem meg, mi volt a lánykori vezetékneve, s mesélt-e a szülővárosáról?
Édesanyám 1908-ban született Rimaszombatban Moldvai-lányként még a Monarchiában, de fiatalon elkerült innen, s csak az emlékeit mesélte nekünk. Mivel én 1947-ben születtem, s egy olyan korban éltem, amikor nem volt olyan egyszerű a határátlépés, csak most jutottam el Rimaszombatba. De büszke vagyok rá, hogy van palóc beütésem, s nem okoz gondot palócul megszólalnom, ahogy ezt hallhatták is.
Molnár Piroska mesélt a rimaszombati élményeiről?
Persze, nagyon büszke volt rá, hogy meghívták és nagyon kellemes délutánt töltött el itt, ráadásul tehetséges fiatalok társaságában, akik verssel, énekkel fogadták. Ő biztatott engem is, s ha már hívtak, nem hagyhattam ki egy ilyen lehetőséget.
A szülei tanárok voltak, ez hogyan csapódott le a hétköznapokban?
Ennek megvolt a maga jó és rossz oldala is. A nővéremmel viszonylag gyorsan önállósultunk, s mivel a tanári állás elég szűkösen jövedelmezett, bár apámat Fehér Tiborként jó nevű ifjúsági íróként is ismerték, nyaranta én is dolgoztam. Labdát szedtem a teniszpályán, de voltam szoknyafelfújó is a Vidám Parkban. Akkor ugyanis még az is működött. De később is vállaltam alkalmi munkákat, volt olyan, hogy egy nyáron ezer forintot is megkerestem, s ebből arra is telt, hogy az egyik barátommal elmehettünk Bulgáriába nyaralni. Ugyan csak napi egy dinnyére, egy kiló kenyérre és az esti sörözésre jutott belőle, de csodaszép hely volt, ahol a lányok is gyönyörűek. De voltak ennél sokkal szomorúbb élményeim is.
Mikor döntött a színészi pálya mellett?
Hetedikes koromban volt egy súlyos vírusos agyhártyagyulladásom, s az sem volt biztos, hogy megmaradok. Amikor úgy-ahogy felépültem, újra kellett tanulnom beszélni, járni és számolni. Előbbi kettő viszonylag könnyen ment, az utóbbi viszont nem, ma sem vagyok tisztában alapvető matematikai műveletekkel sem. Ez volt a legnagyobb gondom az érettségin is. De szerencsémre kiküldték a vizsgaelnököt, s a feladott vizsgatétel helyett Kosztolányi Dezső Mostan színes tintákról álmodom című versét adtam elő, s a bizottság megszavazta számomra a kettest. De rájöttem, udvarolni is lehet versekkel, s mivel akkoriban elég gátlásos fiú voltam, így próbáltam a lányokhoz közeledni. Elég abból annyi, hogy végül a Színművészetin kötöttem ki, ha nem is elsőre, de másodikra simán felvettek.
Már főiskolás korában a Nemzeti Színházban statisztált, s olyanok mellett létezhetett, mint Sinkovits Imre, Őze Lajos, Kálmán György és sokáig folytathatnám a sort. Könnyen befogadták a főiskolásokat? Milyen volt mellettük szerepelni?
A főiskola után Major Tamás a Nemzetibe szerződtette. Ha jól tudjuk, az első években több főszerepet is kapott, így játszhatott Törőcsik Mari mellett még hősszerelmest is. Hogyan emlékszik vissza azokra az évekre?
Az első években egész komoly szerepeket kaptam, de a szerencsémet, a legfontosabb szerepet mégis egy beugrásnak köszönhetem. Idejött hozzánk rendezni a nagy grúz rendező, Tovsztogonov, aki Gogol A revizorát vitte színre. Nagyon csalódott voltam, amikor a próbatáblán még a nevemet se találtam. Egy kínai versciklust vettünk fel épp a televízióban, amikor felhívott Marton Endre, a Nemzeti akkori igazgatója, hogy kapaszkodjak meg, mert Tovsztogonov látott előző este a Czillei és a Hunyadiakban, amiben beugrással vettem át V. László szerepét, s úgy döntött, nekem adja Hlesztakov szerepét, ami ugye a darab legfontosabb szerepe. Tényleg meg kellett kapaszkodnom.
A hetvenes évek végén jelentős változáson ment át a Nemzeti, fiatal rendezők, a két Gábor, Zsámbéki és Székely Gábor vették át az irányítást, ami jelentős konfliktusokkal járt. Sokan, főleg az idősebbek közül elmentek, mások visszaadtak fontos szerepeket. A fiatalok, mint ön, Benedek Miklós vagy Császár Angela hogyan élték meg ezt a korszakot?
Az akkori Nemzeti Színház egyre inkább belemerevedett önmagába, s a fiatalabb nézők inkább eljártak vidékre, Kaposvárra, Szolnokra vagy Kecskemétre, ha lendületes, fiatalos színházat akartak látni. Az akkori kulturális kormányzat erre úgy próbált reagálni, hogy a két Gábort, Szolnokról Székelyt, Kaposvárról meg Zsámbéki Gábort, valamint Ascher Tamást felhozta a Nemzetibe. Nekünk, akkori fiataloknak nem volt a munkamódszereikkel semmi bajunk, de a nagy öregek, mint Kálmán György, Őze Lajos, Váradi Hédi és a többiek nem nagyon tudtak lépést tartani velük. Volt, aki belehalt az érkezésükbe, voltak, akik az alkoholba menekültek, legjobban talán Kállai Ferenc bírta, aki maga is visszaadott pár nagy szerepet, de azért a többiekkel ellentétben élt is párszor a felkínált lehetőséggel. Szóval, a történet vége az lett, hogy leválasztották a Nemzetiről az egyik akkori kamaraszínházát, a Katona József Színházat, s azt odaadták Székelynek és Zsámbékinak, valamint Aschernak, s létrejött egy olyan társulat, ahol az egymondatos szerepeket is állócsillagok játszották. S várható volt, hogy hosszú távon ez nem fog zökkenőmentesen működni.
Benedek Miklóssal és Császár Angelával a hetvenes évek végén hozták létre a Budapest Orfeum című előadásukat, amelyet egyszeri alkalomra készítettek a Fészek Klubban, ennek ellenére többszázas szériát élt meg. Hogyan jött létre az előadás, amelyet később átvett a Katona József Színház is.
Benedek Miklóstól jött az ötlet, aki időnként egy-egy cetlivel lepett meg bennünket, amelyen kuplécímek és korabeli hírek szerepeltek. Micu, vagyis Benedek Miklós mindent tudott az adott korról, vagyis a 20. század első feléről, Orosz Istvánnak pedig hatalmas gyűjteménye volt a korabeli sanzonokból és kuplékból. Rengeteg anyag ment át a kezünk között, aztán rájöttünk, hogy ki kell tűznünk egy időpontot a bemutatóra, mert különben sosem lesz belőle előadás. A bemutatót a Fészek klubban tartottuk, ahol annyian voltak, hogy sokan nem is látták, csak hallották az előadást. Később átkerült a Fővárosi Művelődési Házba, majd a Nemzeti emeleti büféjébe, s amikor létrejött a Katona, s mi Micuval odaszerződtünk, Zsámbékiék átvették az előadást. Hihetetlen, hogy főleg a Magyarok Világszövetsége jóvoltából az előadás az egész világba eljutott, végigjártuk vele Skandináviát, de még Ausztráliába is eljutott, sőt készült róla két tévéfelvétel és dupla hanglemez is.
Ha már Benedek Miklóst emlegettük, tudtommal legendás barátság fűzte önöket egymáshoz, s valahol neki köszönhető a nemrég megjelent életrajzi könyve is. Olyan legendás előadásokat hoztak létre a Budapest Orfeum mellett, mint a Hyppolit, a lakáj a Játékszínben, vagy a már említett Galócza. Mikor kezdődött ez a barátság, s milyen volt a közös munka?
Bár alapító tagja a Katonának, de a több mint 40 év alatt elsősorban epizódszerepeket kapott. Soha nem gondolt arra, hogy megköszönje a munkát és odébbálljon, vagy kielégítették a vendégszereplések, mondjuk Szolnokon vagy a Karinthy Színházban?
Mindig megkaptam a magam lehetőségeit máshol, s elfogadtam, hogy a Katonában megmaradtam örökös epizodistának. Ne gondolják, hogy olyan egyszerű epizódszerepet eljátszani. Egy főszereplőnek van lehetősége a javításra, de egy epizodistának legfeljebb a következő előadásban. Sokszor egy-egy mondatban, egy-egy bejövetelben kell elmondani az adott figuráról mindent.
Szolnokon viszont több főszerepet is eljátszott, így az Osztrigás Miciben ismét találkozott a címszerepet játszó Törőcsik Marival, akinek ezúttal a férje lehetett. Meséli a könyvében, hogy valószínűleg neki köszönheti a Nemzet színésze címet is. Meglepte, amikor Vidnyánszky Attila felhívta, hogy Önt választották?
Nem is vettem komolyan, de aztán sejtettem, csakis Törőcsik Mari keze lehet a dologban. A Nemzet színészei mindig tizenketten vannak, s ha valaki közülük meghal, saját maguk választanak a helyére valakit. S amíg élt, Törőcsik Mari volt a megmondóember, a halála óta pedig Molnár Piroska. Díjakkal egyébként el vagyok látva. Kiváló művész is vagyok, érdemes művész is vagyok, s a Halhatatlanok Társaságának a tagjaként ott van a lábnyomom a Nagymező utcában.
A szocializmus éveiben a kultúrának kiemelt szerepet tulajdonítottak, s ha anyagilag nem is, de erkölcsileg a színészeket nagyon is megbecsülték, s a kultúrának komoly presztízse volt. Mennyiben más a művészet szerepe napjainkban? Van egyáltalán még szerepe a kultúrának, vagy mindent eluralt a bulvár, a giccs és a könnyed semmiségek?
Beszéljünk könnyedebb témákról is. A könyvében elárulja két kedvenc ételének a receptjét is. Szeret főzni?
Tudok főzni, de ritkán kerítek rá időt, sokszor egy kis párizsi vagy sajt is megteszi. De ha mégis, akkor szívesen elkészítem a tökös lecsót és a káposztás harcsát, ez utóbbi karácsonyi étek. Ezek receptjét a könyvemben el is árulom az olvasóimnak.
Szacsvay László elképzelhetetlen a vizslája nélkül, lám, most is itt van önnel. Mióta tart a kutyák iránti olthatatlan szeretete?
Nem szerettem a kutyákat, de a fiam addig könyörgött, amíg megengedtem neki, hogy kutyát hozzon a házhoz. Fülöp már a harmadik vizslám, s akinek nem volt kutyája, el sem tudja képzelni, milyen együtt élni egy ilyen csodálatos állattal. Déry Tibor írja valahol, hogy kutya nélkül lehet élni, de minek. Nos, így vagyok vele én is.
Bár 78 éves, de még mindig játszik. Hány előadásban is?
Anyaszínházamban Hitlert játszom a Mester és Margaritában, amelyet Bodó Viktor rendezett, s játszottam egy Goldoni-darabban is, mégpedig egy szolgát. Mindkét előadásban a társulat másik két nagy öregjével, Újlaki Dénessel és Bán Jánossal játszom együtt. Pár éve megkaptam Firsz szerepét is Csehov Cseresznyéskertjében, az egy remek kis szerep. Emellett májusban a Pesti Vigadóban mutattuk be a Láncreakció című darabot, amelyet az a Vajda Katalin írt, aki segített az életrajzi könyvem megírásában is. A darab az atom- és hidrogénbombák keletkezésének történetét meséli el, s arra keresi a választ, volt-e lelkiismerete azoknak a híres magyar tudósoknak, Teller Edének vagy Szilárd Leónak, akiknek szerepe volt eme tömegpusztító fegyverek létrehozásában.
Ha újra kezdhetné, ismét a színészetet választaná?
Ezt majd kérdezze meg akkor, most nem tudok rá válaszolni. Igazából semmihez nem értettem, mégis csodákat éltem meg a pályámnak köszönhetően, hisz még akasztott ember is lehettem. Visszatekintve erre a közel 79 évre, sok szépet megéltem, ahogy sok mindent meg is úsztam az életben.
Megjelent a Magyar7 2026/28.számában.
