Sport vagy háború? II. rész: Hogyan lesz egy focimeccsből népirtás?
A sport kiváló eszköz arra, hogy az ember ősi, s állítsanak bármit is egyes szociológusok, kétségtelenül meglévő harci ösztönét törvényes, szabályozott és persze békés keretek közé terelje. Vannak azonban olyan történelmi feszültségek, amelyeket ezek a keretek sem tudnak már kordában tartani, sőt éppen egy-egy sportesemény vezet a gátak átszakadásához. A második világháború óta eltelt 75-80 év legvéresebb konfliktusa, a délszláv háború bizonyára nem ott, és nem akkor robban ki, ha nincs az a bizonyos focimeccs. De előbb egy kis történelmi kitekintő…
Az első világháború után létrejött délszláv állam a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) multietnikus összetétele miatt nem maradhatott sokáig életképes. A második világégés idején felbomlott, majd a tengelyhatalmak bukása után megint létrejött.
Az új Jugoszlávia hat köztársaságból álló szocialista föderációként alakult meg
Összetartásához vaskézre volt szükség. Az ország élére Josip Broz Tito került. A horvát apától és szlovén anyától származó Tito, a Monarchia katonájaként orosz fogságba esve lépett be a bolsevikok közé. A Kommunista Pártban vette fel a Tito nevet. A második világháború után előbb miniszterelnök, majd 1953-tól a haláláig Jugoszlávia elnöke volt. Miután Sztálinnal megromlott a viszonya, országát kiközösítették a kommunista államok közül.
A Generalisszimusz halála után a szovjet-jugoszláv kapcsolatok normalizálódtak, Tito igyekezett egyenlő távolságot tartani a nyugati és a keleti tömb között. Jugoszláviában a szovjet tömb államaihoz képest nagyobb volt a jólét és a szabadság. 1980 elején Tito egészsége megromlott, fél lábát amputálták, pár hónappal később, május 4-én meghalt. Temetésén egymillió ember vett részt. Néhányan közülük bizonyára tisztában voltak vele, Jugoszláviát is temetik aznap.
Az addig mélyben lappangó társadalmi, etnikai feszültségek villámgyorsan törtek a felszínre. A Szovjetunió felbomlásával véget ért a kétpólusú világrend, Jugoszlávia mint állam már sem a horvátok, sem a szlovének számára nem volt megfelelő.
A szerbek mindenáron egyben akarták tartani az országot, de ez csak tovább szította a többi nép szándékát.
Ugyan a szerbek is felismerték a helyzet tarthatatlanságát, arról azonban nem mondtak le, hogy a szerbek egy államon belül maradjanak. Ragaszkodtak a horvátországi és boszniai szerblakta területekhez.
Horvátország területén, 1990 tavaszán választásokat tartottak, amit a Horvát Demokratikus Közösség nyert meg, melynek vezetője Franjo Tuđman volt, akit megválasztottak az akkor még Jugoszlávián belüli Horvátország elnökének.
Alig egy héttel a választások után, május 13-án rendezték a két ősi rivális, a zágrábi Dinamo és a belgrádi Crvena Zvezda csapatának bajnoki meccsét.
A híres zágrábi Maksimir stadionba 20 ezer néző juthatott be, szigorú biztonsági intézkedések után. Elviekben…
Már a mérkőzés előtt hallani lehetett szurkolók közötti összecsapásokról. A belgrádi keménymag mintegy 3000 fővel jelent meg a meccsen. Ez volt a híres, vagy inkább hírhedt Delije csoport, melynek egyik vezetője az Arkan néven elhíresült Željko Ražnjatovič volt. Arkan és „tigrisei“ a háború során emberiesség elleni bűntettek tucatjait követték el.
Természetesen a lelátókon ott voltak a hazai „kék rosszfiúk”, a Bad Blue Boys fanatikusai is.
Ahogy útjára indult a labda a szerbek rögtön dalolni kezdtek Zágráb szerb voltáról. A horvátok sem maradtak adósaik, azonnal kőzápor zúdult a vendégszektorra. A szerbek erre feltépték a lelátók székeit, reklámtáblákat szagattak le, és azzal támadtak a horvátoknak. Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, a két tábor egymásnak esett, a focisták pedig bemenekültek az öltözőkbe.
A zágrábi játékosok közül azonban néhányan a pályán maradtak.
A rendőrség, amely nagyrészt szerbekből állt, persze rögtön beavatkozott: könnygáz, vízágyú, gumibot. A rendőrségi akció főleg a hazaiak ellen irányult, a Crvena Zvezda játékosait közben kimenekítették a csatatérré változott stadionból.
A Dinamo csapatkapitánya, Zvonimir Boban meglátta, ahogy a rendőrök egy zágrábi szurkolót bántalmaznak. A kapitány rögtön ott termett, és az egyik egyenruhást egy rúgással leterítette. A bosnyák nemzetiségű rendőr később úgy nyilatkozott, megérti Boban tettét, és nem is haragszik érte.
Az esetet a kamerák rögzítették, később ez lett a horvát függetlenségi törekvések egyik szimbóluma.
Boban később az eset kapcsán elmondta, ha kell, az életét is áldozná Horvátországért. Ezért a tettéért fél évre eltiltották, így nem lehetett ott az 1990-es olaszországi vb-n, ahol az igen jó nevekből álló Jugoszláv csapat a negyeddöntőig jutott. Csak pár név a soknemzetiségű keretből: a szerb: Stojković, Brnović, Vujović, a horvát: Prosinečki, Suker, Boksić, a szlovén: Katanec, a bosnyák: Sabanadović, a macedón: Pančev, és a montenegrói: Savicević. Az idősebb generáció, aki már akkoriban is követte a futball eseményeit biztosan emlékezik ezekre a legendás nevekre.
Az erőszak a pályán több, mint egy órán keresztül tartott, a televíziónak hála mindenki láthatta mi történt Zágrábban.
Az összecsapásoknak több száz sebesültje volt. Az eset után a horvátok követelték a szerbek felelősségre vonását, a belügyminiszter lemondását. A szerbek pedig a horvátokat és Tuđman vádolták, mondván az egészet ők szervezték a szerbek lejáratására. Még az év őszén Tuđman elnök meghívására az USA labdarúgó csapata játszott Zágrábban a horvát válogatott ellen. Pár nappal a meccs előtt újra felállították Jellasics bán szobrát Zágráb főterén, annyi különbséggel, hogy kardját már nem északra, Magyarország felé, hanem délre, Szerbia felé fordították.A meccset egyébként a horvátok 2-1-re megnyerték. Ez újabb lökést adott a függetlenségi mozgalmuknak.
1991. június 25-én Horvátország és Szlovénia kikiáltotta függetlenségét, június 27-én kitört a háború, a Balkán felrobbant.
A háborúnak „köszönhetően” Jugoszlávia csapata lemaradt az 1992-es Európa bajnokságról, kizárták őket a háború miatt. A helyükre beugró dánok aztán meg is nyerték a kontinenstornát.
Vannak, akik a mai napig úgy gondolják, hogy ez a májusi meccs volt a kezdete a délszláv háborúnak. Talán ez egy erős felvetés, annyi azonban bizonyos, a legendássá vált találkozó hozzájárult a feszültségek növekedéséhez, s mind a mai napig fontos helye van a horvát nemzettudat történetében.
