Sporthalnak szánták - rémálom lett belőle
Elődeink úgy vélték, igazi kincsre leltek a törpeharcsákban, így boldogan telepítették őket a 20. század derekán a kontinens vizeibe. Ekkoriban még nem sejtették: az Amerikából származó faj elképesztő szaporaságával és mohóságával nemcsak az őshonos fajokra, hanem önmagára is veszélyt jelent majd.
A faj eredetileg Észak-Amerika keleti és középső tájairól származik, ahol igen nagy területen – Kanadától egészen a Mexikói-öbölig – található meg ma is. Az ottani vizekben élő egyedek az Európában ismert példányoktól azonban némileg nagyobbra nőnek: hosszúságuk elérheti az ötvenöt centimétert, súlyuk pedig akár három kilóig is gyarapodhat.
– vélekedtek elődeink Európában a fajról annak idején, így örömmel fogadták a tengerentúlról behozott törpeharcsák első példányait.
Az 1800-as évek végén kezdtek el szállítani belőlük az európai kontinensre, ahol elsőként német és francia díszhal-tenyésztők akváriumaiban tűntek fel, néhány év múlva pedig már a tógazdák is előszeretettel vásárolták s telepítették vizeikbe a halakat.
Magyarországon a törpeharcsák szervezett telepítése az 1900-as esztendők derekán kezdődött: elsőként a Balatonban vetették meg uszonyaikat, néhány évtized múlva pedig szinte az ország összes vizébe eljutott. Az akkoriak nem gondolták, hogy e halak képében olyan „ördögfiókákat” engednek szabadjára, amelyek hihetetlen szaporulattal és kártékonysággal veszik majd el az életteret az őshonos fajok elől.
A törpeharcsák túlnépesedése ugyanakkor a saját vesztüket is okozza: a nagy egyedszámmal bíró vizeken rendszerint felüti fejét egy bizonyos kór, gyérítve ezzel a populációt.
Egyebek közt ennek is köszönhető, hogy az Európában ismert törpeharcsák, illetve fekete törpeharcsák egész egyszerűen nem élnek meg annyi évet, hogy elérjék azt a méretet, amekkorára amerikai fajtársaik képesek nőni.
Mindössze néhány esztendőig tartó életüket mindemellett igyekeznek maximálisan kihasználni a „törpék”. Kiválóan érzik magukat tavakban, növényzetben gazdag, sekély állóvizekben, iszapos fenekű holtágakban és folyókban egyaránt, nagy számuk okán természetes ellenségeik – a csukák, süllők és harcsák – pedig nem képesek kordában tartani őket.
A szakemberek szerint a törpeharcsák szaporaságának egyik oka, hogy ívásukat követően minkét szülő a fészek körül szorgoskodik s védi az ivadékokat. Az oltalom pedig a kikelés után is megmarad: a család néhány hétig még együtt marad, így a „csemeték” a szülők védelme segítségével más fajokhoz képest eredményesebben jutnak hozzá a parti zóna táplálékaihoz.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kifejlett egyedek szemérmetesek lennének, miután kiúsztak a „szülői fészekből”. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a törpeharcsák szinte bármit felfalnak – úgy az állati, mind a növényi eredeti táplálékot –, ami útjukba kerül.
Falánkságukkal a horgásztársadalom sok tagjának bosszúságát okozták már s okozzák is ezek a halak. „Törpés” vízen százszázalékosan elkerülni a fajt nem lehet, hagyományos csalikkal és költséghatékony módszerekkel legalábbis semmiképp. A probléma enyhítésére sok helyütt végeznek ökológiai célú szelektív halászatot a szakemberek, így például a Tisza-tavon is. E vízen 2018-tól kezdődően immáron hét hivatalos halász gyéríti a törpeharcsa-állományt. Magyarországon évente körülbelül 500 mázsányit fognak belőlük, ami igencsak tetemes mennyiség, a probléma súlyosságát ugyanakkor kiválóan mutatja: a még a tóban lévő állomány súlya feltételezhetően 5 és 10 ezer mázsa között van.
Mindent összevetve a probléma megoldása nemcsak a hazai, hanem valamennyi Európai ország halászati ágazatában dolgozó szakemberének komoly fejtörést jelent.
